Mozgalmas év

1975-ben annyi minden történt velem és körülöttem, hogy alig tudom összeszedni. Például abban az évben jártam először Moszkvában (erről már írtam régebben, most abból puskázgatok). Akkor még tanítottam és azt a májusi moszkvai utat harmincvalahány kerületi kollégámmal együtt "jutalom-útként" kaptam a kerületi oktatási osztálytól. Ekkor ültem repülőn először életemben és rettentően élveztem.

A Bukarest szállóban laktunk, ez a Moszkva folyó partján volt egy hídhoz közel, a hídon átérve pedig egyenesen a Vaszilij Blazsennij templomhoz, a Vörös térhez, a Rosszija szállóhoz és a GUM-hoz jutott el az ember, szóval, nagyon praktikus volt az elhelyezkedés. A Bukarest szálló igazi régi épület volt, a folyosókon fapadló nyikorgott és alig világított pár gyenge izzó. Az egész emelethez egyetlen hűtőszekrény tartozott, az is egy kis fülkében volt, amit éjszakára bezártak. Ez azért maradt meg így az emlékezetemben, mert a hazautazás hajnalán alig tudtam előkeríteni egy morgós gyezsurnaját, hogy nyissa ki, mert egy kollégának bent maradt a szalámija. (Megjegyzem, a Bukarest szálló azóta ötcsillagos Baltschug Kempinski lett.)
Az alatt a pár nap alatt az egyik legnagyobb élményem az volt, hogy mindenhol meg tudtam értetni magam és mindent megértettem, ami körülvett. A kedves kollégák persze ki is használták ezt, ráncigáltak ezt-azt vásárolni, kérdezgettek, de nem bántam, boldogan rohangáltam velük és végre élesben használtam a nyelvet, amit annyi évig tanultam.
Voltak persze kötelező hivatalos programok, Lenin-mauzóleum meglátogatása, meg VDNH*, és volt egyik este Iván Szuszanyin öt részben a Kongresszusi palotában, na, az már a nyelvgyakorlásomnak is sok volt, de a szünetekben remekül lehetett az emeletek közt mozgólépcsőn közlekedni, nézelődni, csodálni a télikertet, fillérekért lemezeket vásárolni, majd pedig amikor késő éjjel vége lett az előadásnak, a Manézs előtt eltévedni az aluljáróban.
A visszaút se volt semmi: a repülőn egy hazatérő magyar egyetemi kutatókból álló csoport között kaptunk helyet, vegyesen ültünk, összeismerkedtünk és végigszórakoztuk az utat némi zsákmányolt és körbeadogatott vodkákkal tuningolva a hangulatot. Akkoriban a moszkvai egyetem valamelyik részlegében bárkinek ingyenesen lehetett műfogsort (!) csináltatni hihetetlenül rövid idő, egy-két nap alatt, amit az egyik kutató ki is használt és már az "eredménnyel" a szájában ült ott a repülőn. Enni nem tudott, beszélni is alig, vigyorgott, mint a vadalma, ami még fokozta a rettenetes látványt. A saját kollégái és mi, újdonsült útitársak, de ő maga is, mindannyian könnyesre röhögtük magunkat azon, ahogy kinézett, mert az a protkó valami iszonyú volt, de mint mondta, ezt a heccet nem lehetett kihagyni.
A moszkvai útról mindössze néhány, eredetileg is rossz minőségű, de mára szinte élvezhetetlenné foltosodott kép maradt fenn, ez közülük az egyik:

Június végétől aztán Debrecenbe utaztam orosztanároknak szervezett kéthetes továbbképzésre, ahol nagyon jól éreztem magam, remek volt a társaság és nem utolsó sorban, kintről jött, jobbnál jobb tanárok vezették az egyes csoportokat. A mi vezetőnk egy breszti tanárnő volt, Klara Davidovna Bandurovics, kedves, szolíd, kellemes modorú, szép kiejtéssel választékos irodalmi nyelven beszélő (és mellesleg gyönyörű énekhangú) nő, akivel hamar összebarátkoztunk. Rengeteget tanultunk tőle és annyira megszerettük, hogy a napi tanítási órák végeztével önszorgalomból programokat szerveztünk neki, vittük múzeumba, strandra, városnézésre, tokaji kirándulásra.
A csoportunkban hárman már ismertük egymást, hiszen egy kerületben tanítottunk, de a többiekkel is még évekig tartottuk a kapcsolatot, egyszer még budapesti kirándulásra is összejöttünk, sőt néhányan Klara Davidovnával is sokáig levelezésben álltunk.
Az első képen épp városnézés közepette bandukolunk a debreceni kánikulában, a másodikon pedig egy teljesen spontán pillanatfelvétel látható, amint Tokajban a Tisza-Bodrog torkolatnál a szalonnasütés és borozgatás után valami dalolós-puszizkodós játékot játszunk.

Nagyjából eddig tartott, ami abból az évből jónak volt mondható. Aztán mindjárt júliusban egy héten belül meghalt egy nagybátyám és egy nagynéném (Apu testvérei), jöttek a temetések egymás után Óbecsén és idehaza, majd augusztus utolsó napján apám megkapta az első infarktust, így kezdődött a nyugdíjas élete.
Mondom, hogy mozgalmas év volt az ezerkilencszázhetvenöt.

*Выставка достижений народного хозяйства = a népgazdaság eredményeinek kiállítása