... ha akkor, 1980-ban mégis összeházasodunk NagyonRégiSzerelemmel (továbbiakban: NRSz)?
Erről pontos elképzeléseim vannak, mert noha sosem voltam amolyan fantáziálós-álmodozós típus, ezt mégis részletekre kiterjedően végiggondoltam annak idején, mégpedig a jegyességünk alatt, meg a szakítás után is. Tehát ugyebár éltünk volna a kétszobás lakásban anyósommal együtt, jöttek volna a gyerekek, egy fiú, aztán egy kislány (igen, ez volt a vágyam számszerűen és sorrendben is), mégpedig elég gyorsan kellett volna érkezniük, mert az akkori szemlélet szerint hamarosan kifutottam volna az időből. Munka, gyes, aztán óvoda, iskola, meg ami napi szinten ezzel jár, aztán megint munka.
És eközben hétvégeken - már péntek délutántól pánikszerűen - Balaton, mivel NRSz évek óta ott építkezett. Építette a fillérekért szerzett telken álmai házát: piros tető (na jó, az végül terrakotta-barnás lett, mert hol volt még akkor Tondach, Bramac és a többi választék...), fehér fal, zöld zsalugáter, barna erkélyrács, barna kerítés. A házat már akkoriban félkészen is stikában kiadta endékás ismerősöknek, ez a tendencia nyilván folytatódott volna később is, tehát lett volna folyamatos ágyneműmosás, takarítás, turnusok észben tartása és menedzselése. A házhoz kert is tartozott rengeteg meggyfával - nyári látogatásaim alkalmával mindig éppen érett a meggy, és bár ki nem állhatom a gyümölcsleveseket, ott megettem, meg én, hiszen jövendőbeli anyósom előtt nem mertem kinyilvánítani ebbéli ízlésficamomat.
NRSz időről időre tervekkel állt volna elő: mit alakítana tovább még a tetőtérben, hogyan oldaná meg a terasz korlátját, ezért aztán ahogy őt ismerem, időről időre mennem kellett volna vele építkezős boltba, szaniterboltba, barkácsboltba, keresni, nézni, válogatni, latolgatni, dönteni. Már a jegyességünk előtti években is sokrétű kiképzést kaptam tőle a fapácok, korróziógátlók, csempe- és metlachi-fajták tekintetében, úgyhogy ebben tényleg partner lettem volna és mint tudjuk, egy házban és ház körül mindig akad alakítani, szépíteni, megoldani való, hát alakítottuk volna, ez biztos.
NRSz a gyerekeinknek jó apja lett volna, csak az ideje rájuk, az lett volna kevés. Mindig nagyon hajszolta a munkát, folyton túlvállalta magát, állandóan rohant és ez nyilván így lett volna később is. Hogy aztán nekem vajon sikerült volna-e rászoktatnom arra, hogy jobban kímélje magát, azt nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy én magam vajon elbírtam volna-e a munka-gyereknevelés-vendéglátás iramát, vagy rövid idő alatt elkoptam volna benne. Azt meg már végképp találgatni sem érdemes, mikorra kopott volna bele ebbe az iramba a mi kettőnk kettőse. Elválni soha nem váltunk volna el, többek közt azért sem, mert ő a szülei különéléseit végigszenvedte gyerekkorában és keményen elhatározta, hogy ezt így nem, soha.
Mostanra pedig, ha minden jól megy, már egy-két unokánk is lenne és ilyenkor nyáridőn én már leköltöznék velük a balatoni házba, aztán péntek délutánonként NRSz is megérkezne. És persze mostanra remélhetőleg megszűnt volna az idegenforgalom nálunk, NDK már úgysincs, a többiek meg ne ácsingózzanak a mi zimmerfrei-ünkre, nem érünk rá, fontosabbak az unokák és a család.
A napokban megint álmodtam róla: valakivel hármasban álltunk és beszélgettünk, profilból láttam őt egészen közelről és persze olyan volt, pontosan olyan, mint harminckét évesen. Amikor pedig elment, azt kérdezgettem attól a harmadiktól, hogy biztos, hogy ez NRSz volt? és az hogy lehet, hogy ugyanolyan maradt? - tehát ott, álmomban is pontosan tudtam, hogy a valóságban már nem olyan, mint ahogy én sem.
Mi lett volna... egy szó, mint száz, azt hiszem, szeretném azt a hatvanhárom éves NRSz-t is. :-)
Erről pontos elképzeléseim vannak, mert noha sosem voltam amolyan fantáziálós-álmodozós típus, ezt mégis részletekre kiterjedően végiggondoltam annak idején, mégpedig a jegyességünk alatt, meg a szakítás után is. Tehát ugyebár éltünk volna a kétszobás lakásban anyósommal együtt, jöttek volna a gyerekek, egy fiú, aztán egy kislány (igen, ez volt a vágyam számszerűen és sorrendben is), mégpedig elég gyorsan kellett volna érkezniük, mert az akkori szemlélet szerint hamarosan kifutottam volna az időből. Munka, gyes, aztán óvoda, iskola, meg ami napi szinten ezzel jár, aztán megint munka.
És eközben hétvégeken - már péntek délutántól pánikszerűen - Balaton, mivel NRSz évek óta ott építkezett. Építette a fillérekért szerzett telken álmai házát: piros tető (na jó, az végül terrakotta-barnás lett, mert hol volt még akkor Tondach, Bramac és a többi választék...), fehér fal, zöld zsalugáter, barna erkélyrács, barna kerítés. A házat már akkoriban félkészen is stikában kiadta endékás ismerősöknek, ez a tendencia nyilván folytatódott volna később is, tehát lett volna folyamatos ágyneműmosás, takarítás, turnusok észben tartása és menedzselése. A házhoz kert is tartozott rengeteg meggyfával - nyári látogatásaim alkalmával mindig éppen érett a meggy, és bár ki nem állhatom a gyümölcsleveseket, ott megettem, meg én, hiszen jövendőbeli anyósom előtt nem mertem kinyilvánítani ebbéli ízlésficamomat.
NRSz időről időre tervekkel állt volna elő: mit alakítana tovább még a tetőtérben, hogyan oldaná meg a terasz korlátját, ezért aztán ahogy őt ismerem, időről időre mennem kellett volna vele építkezős boltba, szaniterboltba, barkácsboltba, keresni, nézni, válogatni, latolgatni, dönteni. Már a jegyességünk előtti években is sokrétű kiképzést kaptam tőle a fapácok, korróziógátlók, csempe- és metlachi-fajták tekintetében, úgyhogy ebben tényleg partner lettem volna és mint tudjuk, egy házban és ház körül mindig akad alakítani, szépíteni, megoldani való, hát alakítottuk volna, ez biztos.
NRSz a gyerekeinknek jó apja lett volna, csak az ideje rájuk, az lett volna kevés. Mindig nagyon hajszolta a munkát, folyton túlvállalta magát, állandóan rohant és ez nyilván így lett volna később is. Hogy aztán nekem vajon sikerült volna-e rászoktatnom arra, hogy jobban kímélje magát, azt nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy én magam vajon elbírtam volna-e a munka-gyereknevelés-vendéglátás iramát, vagy rövid idő alatt elkoptam volna benne. Azt meg már végképp találgatni sem érdemes, mikorra kopott volna bele ebbe az iramba a mi kettőnk kettőse. Elválni soha nem váltunk volna el, többek közt azért sem, mert ő a szülei különéléseit végigszenvedte gyerekkorában és keményen elhatározta, hogy ezt így nem, soha.
Mostanra pedig, ha minden jól megy, már egy-két unokánk is lenne és ilyenkor nyáridőn én már leköltöznék velük a balatoni házba, aztán péntek délutánonként NRSz is megérkezne. És persze mostanra remélhetőleg megszűnt volna az idegenforgalom nálunk, NDK már úgysincs, a többiek meg ne ácsingózzanak a mi zimmerfrei-ünkre, nem érünk rá, fontosabbak az unokák és a család.
A napokban megint álmodtam róla: valakivel hármasban álltunk és beszélgettünk, profilból láttam őt egészen közelről és persze olyan volt, pontosan olyan, mint harminckét évesen. Amikor pedig elment, azt kérdezgettem attól a harmadiktól, hogy biztos, hogy ez NRSz volt? és az hogy lehet, hogy ugyanolyan maradt? - tehát ott, álmomban is pontosan tudtam, hogy a valóságban már nem olyan, mint ahogy én sem.
Mi lett volna... egy szó, mint száz, azt hiszem, szeretném azt a hatvanhárom éves NRSz-t is. :-)
5 megjegyzés:
Jól van ez így? Lehet, jobb, mintha a hétköznapok a te társaságodban koptatták volna le NRSz arcáról a kedvességet.)
...érdekes, roppant érdekes ki írás, majdnem kisnovella :))))))) Ennyi HA és ennyi TALÁN és ennyi BIZONYOSSÁG!
Hát igen, én vettem a bátorságot és idehoztam egy HA-t az életemből.
Úgy tűnik, hiába néha minden tisztánlátás, a kései bölcsesség sem vígasztal...
Magam életéből: nem egymáson kellett elkövetnünk azokat a hibákat, amik a nagyon szép szerelmet akkor menthetetlenú
ül kikezdték volna.
Leéltünk egymástól külön egy-egy életet. Így aztán könnyű már tudnunk, hogyan éljünk együtt. Igaz, nincs két közös gyerekünk, de van kétszer két gyerekünk.
Megjegyzés küldése