A Kiskakukk étteremben talált rám az újév… munkával töltve az év kezdetét… pár hét múlva elcsábítottak egy szállodába dolgozni… nem régen nyílt meg, és csak fiatal „harcosokat” kaptak személyzetnek, kellett egy gyakorlott séf nekik… mivel a fizetés elég kevés volt, a beüzemelés után újabb munkahely után néztem…
Olyan helyre kerültem, ahol végre minőséget is kellett adni, viszont roppant hosszú műszakok voltak… éjjel egykor végeztünk…
A pénz nagy úr… akkor már négy gyerek, és egy gyesen lévő feleség… aki igen nagyvonalú költési szokásokkal bírt… eltartására kellett keresnem…
Mivel a nagylányom befejezte az iskolát, nyár elején, átköltözött a betegeskedő anyámhoz… dolgozni kezdett, és jól elvoltak ketten…
Nekem meg kicsit könnyebb lett a helyzet… na nem sokkal… valahogy elfolyt a hazaadott pénz… főleg parfümökre, kozmetikumokra…
Ezért júniusban elvállaltam egy bitang melót… a Dunaharaszti kemping konyhájának vezetését… egész nyáron kánikula volt… csak két esős napra emlékszem… a strand tele emberrel, akik bizony éhesek is voltak… elfért a strandon vagy 8000 ember… az étterembe pedig egyszerre 600… más étkezde a környéken nem volt… a legközelebbi talán úgy 5 km-re…
Összesen hárman voltunk szakácsok, három kisegítővel… és voltak olyan napok bőven, amikor csak karajból adtunk el 120 kilót feldolgozva ennek-annak… húslevesből napi 150 liter fogyott…
Reggel felébresztettem a két középső gyereket… beültünk a „jajzöld” Wartburgba… jöttek velem nyáron minden nap (szabadnapom nem volt szeptemberig)… én dolgoztam, ők strandoltak, ha megéheztek, beugrottak hozzám enni valamit… aztán este 10 körül indultunk haza…
Ősztől azért könnyebb volt a munka, bár a nyár jól elhúzódott… és akkor már akadt szabadnap is… persze a gyerekek akkor már iskolában voltak…
És itt kezdődtek a bajok…
Mentem haza este 10 körül… a gyerekek még ébren… kérdezem - mi a gond?… azt válaszolták - még nem vacsoráztak!... kérdem – anyátok?... a válasz - bent ül a nagyszobában, és nézi a kedvenc TV sorozatait...
És az idő haladtával csak romlott a helyzet…
A szabadnapomon mostam, takarítottam, főztem pár napra előre… hogy csak melegíteni kelljen a gyerekeknek…
Ami rend volt, azt főleg az akkor 11 és fél éves lányomnak köszönhetem… az öccsét, meg a kétéves húgát is ő etette meg rendszeresen…
Nejem meg csak vásárolt, vásárolt (kaját csak ritkán… abból inkább csak nasit, meg kólát saját magának)… meg nézte a sorozatokat a TV-ben… előre kijelölte magának kihúzó filccel az újságban, mit akar megnézni… de videóra is felvette, hogy amikor nincs épp sorozat, akkor legyen, amit nézzen…
Hosszú évekig tűrtem…
5 megjegyzés:
Pacemaker, anyósom, a világon a legjobb emberek egyike szintén vendéglátós volt. Főzte a típuskaját, aztán befogták házi rétest nyújtani meg tájételt gyártani, amit csak ő tudott. Éjfél után zárt a konyha, szóval, kizsigerelték és ő is saját magát, ahogy te.
Minden együttérzésem a tiéd. (És nekünk is zöld Wartburgunk volt a totálkáros után.) :)
A lapjaid olvastán néha elgondolkodom: hogy eshet valaki mindig kb. ugyanolyan csapdába?...
Már én is gondolkodtam ezen... akár a munkahelyeket, akár a magánéletemet nézem, belesétálok...
lehet, hogy naív vagyok... vagy csak ennyire bízok az emberekben... tudom, nem kéne, de ilyen vagyok...
De azért nem örökké, ezek szerint. :)
Azért nálam is elszakad néha a cérna... minden "játszma" más... sajnos viszont, hogy a végeredmény tekintetében ez teljesen mellékes... mindig oda jutok, ahova a viccbeli kisnyuszi: mindegy, hogy van-e rajta sapka vagy nincs... akkor is én szívom meg... (ha nem ismeritek a viccet, akkor leírom)...
Megjegyzés küldése