2011. június 14., kedd

Bezzeg, ha akkoriban…

Mi lett volna, ha apám első felesége nem hal meg fiatalon?
Biztos, hogy nem születtem volna meg, hanem más valaki.

Mi lett volna, ha foganásom idején egy másik ondószál talál a petesejtbe?
Nem tudom, de egy biztos: másvalaki látott volna napvilágot.
Mi lett volna, ha elsőnek én születek hetünk közül?
Nem tudom.
Mi lett volna, ha lánynak születek?
Fogalmam sincs…
Mi lett volna, ha tovább folytatom a hegedűtanulást?

Bekerülök valamelyik huszadrangú amatőrzenekarba, és ott nyekeregtettem volna tovább a hangszeremet. Egészen biztos megszépítette volna életemet az a sok melódia, harmónia, melyekkel megismerkedem. Még érzelmesebb volnék, és még kínosabban venném tudomásul, hogy ma már nem játszhatom, mert belsőfülem elváltozása miatt zenei hallásom csorbát szenved. Úgy vélem, a psoriasis okozott kárt el nem múlóan.
Mi lett volna, ha nem felejtek el elmenni az Erkel Színházba, és Mártával együtt megnézem Flotow Martha c. operáját?
Meglehet, hogy beleszerelmesedek a finom lelkű szőke nőbe, és vele együtt öregszem meg. (Ám nincsenek véletlenek.)
Mi lett volna, ha apám nem hal meg 49 éves korában?
Lett volna modellem esetleg mindmáig, hogy egy férfi hogyan éli meg az idősödést, az elkopást, a lassulást, a lassú vagy gyors hanyatlást.

Mi lett volna, ha hallgatok Kamillóra, aki a gimiből hazafelé mentemben hátba vágott, és agitált, hogy álljak be kispapnak, jelentkezzem a szemináriumba, mert szerinte én oda való vagyok.
Ma öreg esperes volnék, aki lassan a nyugdíjaztatás gondolatával foglalkozna, számos ismerősöm, barátom, tisztelőm volna, bizonyos körökben ismert volnék, több lelkiségi könyvem megjelent volna. Sokak lelki épülésére lettem volna – talán.
Mi lett volna, ha a házibulin mint Csülök Fülöp király nem Tücsit választottam volna magam mellé királynénak?
Nem tudom, de azt igen, hogy volt még jelentkező. Tán több is. Ki tudja?
Mi lett volna, ha B szerelmét viszonozom?
Lehet, hogy eltett volna láb alól.

És ha M-ét?
Lehet, hogy elváltunk volna.
Mi lett volna, ha a seregben a kerekek alá kerülök, amikor a teherautó oldalfalának támaszkodván egyszer csak lebillent?
Nem kérdés.
Mi lett volna, ha nem a piaristákhoz járván csakugyan tanár lehettem volna, mint eredetileg terveztem?
Nem hiszem, hogy jó tanár lett volna belőlem. Bár ki tudja? Mindenesetre már rég megőszültem volna.
Mi lett volna, ha kolormérnök lettem volna a Goldbergerben?
Hol van már a gyár, mi lett a kolormérnökökkel textilipar nélkül?
Mi lett volna, ha Proust szorgalmával és kitartásával rovom naplójegyzeteimet?
Olvashatatlanul nagyra duzzadtak volna feljegyzéseim. És kit érdekelnének? Kinek érné meg végigolvasni őket?
Mi lett volna, ha nem ismerkedem meg a blogolással?
Bennem rekedtek volna feszítő gondolatok. Talán már nem is élnék, hiszen fontosnak vélem, hogy gőzömet valahol leereszthessem, magamból kiírjam az engem foglalkoztató kérdéseket.
Mi lett volna, ha nem lennék fogékony a bolondozásra?

Akkor nem jutna eszembe Fernandel filmbeli szövege, aki a hiányosan feltett kérdésre (Mi lett volna, ha a nagymamájának kerekei lennének) így felelt: Ha a nagymamámnak kerekei volnának, ő lenne az omnibusz.
Mi lenne, ha komoly volnék?
Ha komoly volnék, azt fogalmaznám meg, hogy életem útja, miként mindnyájunké, folyamatosan számos elágazáshoz ér(t). Ezek az elágazások olykor ösztönös cselekvést indukáltak, olykor pedig hosszú töprengés utáni döntések nyomán haladtak tovább az egyik lehetséges alternatíva mentén. Mint vallásos valaki szent meggyőződésem, hogy nincsenek véletlenek. Én jó ideje azt remélem, hogy sikerül jól-rosszul végrehajtanom azt a programot, amire teremtve lettem.
Jogosan csodálkozhat és mélázhat el mindenki azon, hogy miért éppen így folyt le eddigi élete, mint ahogyan. És alapos lehet kinek-kinek a reménye, hogy egyszeri létével hozzájárult ahhoz, hogy a világ szebb legyen, és a történelem menetét pozitív irányba terelte személyes sorsával, életével, emberi méltóságával.
Persze felelhetnék Karinthy Frigyessel is: Ha a lehetséges elágazások mentén más lehetőséget választottunk volna, akkor minden máshogy lenne. Ám megvalósult életpályánk azt igazolja, hogy ama másik(ok)hoz képest MINDEN MÁSHOGY VAN!

8 megjegyzés:

klaribodo írta...

Sőt! Az én drága szelíd Atyuskám (aki 24-én lenne 100 éves), azt ismételgette élete vége felé: "Minden úgy van jól, ahogy van."

mick írta...

Akimoto: Jót mosolyogtam. Azt hiszem, a kettő kb. ugyanazt jelenti.
Máshoz képest másképp van, ami úgy jó, ahogy van. Még másképp fogalmazva, azért jó minden úgy, ahogy van, mert minden másképp van.
:)

klaribodo írta...

Mick! Nem ellentmondani, megerősíteni gondoltam a "végszót".

mick írta...

De hiszen sikerült!

Névtelen írta...

Van egy bölcs mondás, kedves jóbarát nagymamajáé, pont idevág:
"Ez van, és nincsen másképp" :)

rhumel

mick írta...

Az én nagyim albérlője, egy góbé hasonlóképp mondta: „Ez így van, és nincs másképp.”
Már a gyerekeim előre mondják az alkalmas helyzetben, mert annyiszor hallották tőlem.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Mint ahogy Candide-ban olvashatjuk: "Tout est bien dans le meilleur des mondes!"
Sőt, Epikurosz is, még előbb, azt tanácsolta nagyon bölcsen: kár azon bánkódni, amin nem változtathatunk!

mick írta...

Jut eszembe tarkításként az impresszionista festő, A. Renoir. Ő a parafaelméletet vallotta. Minden parafadugó jó eséllyel eljut a tengerbe, ha egyszer egy patakba került. Egyik itt akad el átmenetileg, másik ott vetődik partra alacsony vízálláskor, de többnyire célba jutnak a parafadugók, akik ugye mi volnánk.