Régi időkre emlékszel-e még?

Szép tavaszon valóban ragyogott fenn az ég, '75 szép tavaszán, napfényes májusi vasárnapon. Dupla ünnep volt, a gimnázium abban az évben volt 25 éves, ezt is akkor ünnepeltük. Véletlenül lett, eleve kudarcra ítélt iskola volt a miénk, annak is szánták, amikor indult. A szerzetesrendek 1950-es szétszóratásakor a régi, nagyhírű egyházi gimnáziumokat felszámolták, és a ferences rendnek, amelyik soha nem volt tanítórend, adtak engedélyt két gimnázium működtetésére. Ha nem vállalják el, mossuk kezeinket, mi megadtuk lehetőséget; ha igen, úgyse sikerül, hiszen tanáraik sincsenek. Aztán mégis lábra kapott, megerősödött mind a két iskola, jöttek kiváló tanárok, ciszterek, szaléziak, premontreiek, akiknek már nem maradt iskolájuk, és akikről mi is csak suttogva tudtuk, kik is ők. Az utolsó olyan végzős évfolyamok egyike voltunk, akiket még ők tanítottak.

Kicsit más volt a ballagás, mint másutt. A készülődés, a díszítés kora reggeltől ugyan pont olyan volt, mint bármelyik másik iskolában, de az ünnepség szentmisével kezdődött, a Várdombon lévő templomban, átvonultunk zászlósan a városon.

Az iskolaudvaron már egy rendes ballagási és jubileumi ünnepség volt. Álltunk ott, életünk első (és mindmáig egyetlen) hosszú szoknyájában (nem tudom, miért ezt választottuk, talán felnőttebbnek akartunk látszani), hallgattuk a beszédeket, átadtuk a zászlót, végül pedig átvettük a fokost és a tarisznyát.
A fokos elkallódott valahol az évek folyamán, a harmadikosok által szépen hímzett tarisznya azonban most is megvan az emlékes dobozban. A tartalma: egy kevés, óborrá nemesedett bor (megnéztem most alaposan az üvegcsét, a felirata: E.GY.T. Streptomycin injekció 1 g, ki is bírtunk mindent azóta :), egy kővé vált kicsi pogácsa, egy pici föld az iskola kertjéből (kertje is volt, nemcsak udvara, de rég jártam ott!), egy csipetnyi só és egy ötfilléres. Egy idézet is volt beletéve a tarisznyába, mindenkinek más; akkor, emlékszem, nem értettem, azóta nem került a kezembe, most sokat megélt, értelmes fejjel újraolvastam: "Amikor bevégzed, akkor kezded csak el, s amikor abbahagyod, ott állsz tanácstalan." /Sirák 17,7/
Hmmm...., lehet, hogy tényleg nekem szólt? Azért a ferences életszemléletből fakadóan kicsit biztatóbb útnak indítást is el tudtam volna képzelni. Olyasmit, amit a tablónkra írtunk: Szeretnünk kell, hogy élni tudjunk! Élnünk kell, hogy szerethessünk!

Aztán végigballagtunk a folyosókon és a termeken. Az megmaradt bennem, hogy amikor beértünk egy-egy osztályba, akkor fölálltak a bent lévők. Ez a kép él bennem. De meghatódva, azt hiszem, csak most vagyok. Akkor együtt voltunk, az érettségire készültünk, és a ballagás is csak egy várt, közös esemény volt. Közös és jó, mint az a négy év.

"Hallani vélem a hangodat még, volt egyszer rég, egyszer rég..."