A ballagásra mindenki máshonnan tekint.
Egy szülő úgy véli, mérföldkőhöz ért gyermeke, akit sikerült eredménnyel kitaníttatni, felnevelni. Hálával vegyes érzelmekkel viseltetik hát gyermeke teljesítménye, a tanárok erőfeszítései iránt. (Egyre erősödő véleményem szerint Isten csodája az, ha egy gyerek különösebb megrázkódtatások nélkül eljut a felnőttkor küszöbéig.)
A tanárok talán örülnek. Örülnek, mert eredménnyel nevelték az osztálynyi fiatalt, és/vagy örülnek, hogy végre megszabadulnak egy-egy komiszabb összetételű csoporttól. Ugyanezen okokból bánkódhatnak is. Ez persze „csak afféle magánvélemény, nem pedig tény, tény, tény” (hogy a Micimackót is megidézzem egy gondolatfoszlány erejéig). Azért az, mert sose voltam tanár, csak diák. Jobb, ha a tanárok felől nézve ők nyilatkoznak érzéseikről, támadó gondolataikról.
A fiúknak és a lányoknak – úgy vélem – kicsit eltérő az attitűdjük a ballagáshoz. A lányokét mondják el ők. A fiúk ebben a korban kerülik az érzelgősséget, titkolják érzelmeiket is, így az erős érzelmi töltést hordozó ballagás nem áll hozzájuk nagyon közel. Szeretnének túllenni rajta, túl a hervadt orgonákkal díszített folyosók látványán, a többé-kevésbé megható nótákon, a szívképző búcsúbeszédeken, az egymás vállát fogó sorok menetelésén.
Persze ez csak a felszín. Belül nagyon is érzik, hogy mindez méltó lezárása négy évnek, s alig képzelhető el a ballagás elhagyása.
A spleen-t maga a szokás is hordja. A címbeli filiszterség – már amennyire érti a nebuló a szó értelmét – ráerősít a fölöslegesség érzésére: tehetsz, amit akarsz, egy senki vagy, nem fog a sült galamb a szádba repülni, a felsőoktatásba vagy felvesznek (vagy letesznek). Szakmai előmeneteled, sikerességed erősen kétséges.
Én 1965-ben érettségiztem a piaristáknál. A szocializmust építő népgazdaság nemigen érdeklődött a klerikális nevelést kapott diákok jövője iránt. Inkább eltűrte őket, legalábbis bizonyos szakterületeken. (Nem viccelek: A Goldberger Gyár, ahol az érettségi után egy évet lehúztam festékkészítőként, nem támogatta a Műszaki Egyetemre szóló felvételi kérelmemet, mert mint kijelentették: Nincs szükségük idealista kolormérnökre.)
De ha belegondolok, a ma ballagók várható életkilátásai miatt ugyancsak aggódom. Sajnálom fiataljainkat a mindent relativizáló és a kapitalista mohóságot diktáló, földet kirabló eléggé általános tendenciák miatt.
Eme meglehetősen borúlátó tirádák után visszatérek saját középiskolás ballagásomra.
Csakugyan megkaptuk a tablóképet, a tarisznyát, apró pogácsát, lyukas kétfillérest. Öltönyösen fehér ingben, nyakkendősen fogadtuk a búcsúztatók szavait, adtam át két másik fickóval az utánunk jövőknek az iskola zászlaját.
Az énekek: A már említett Ballag már a véndiák mellett ilyenek: Gaudeamus igitur, Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, Köszönöm, anyám, hogy felneveltél… Biztos, hogy a kórus elénekelt egy Mendelssohn e témára írt kórusát, s föltehetően Bartóktól is a Búcsú az otthoniaktól címűt. Mindkettőt magam is énekleltem korábban a diákkórusban.
Biztosan több nóta is volt, pl. iskola himnusza, ének Kalazanci Szt. Józsefről, stb… de hát azóta – ha jól számolom – 46 év telt el.
A mi helyzetünk bizonyos értelemben különös volt. Nem mentünk szerenádozni, mert tanáraink a rendházban éltek szerzetesközösségben. Tehát egy helyen. Így nem jött számításba a vándorlás egyiküktől a másikig. Talán az osztályokban az utolsó órájukon búcsúztunk el tőlük – szerenád nélkül.
Lehet, hogy nem a miénk volt a legszebb ballagás, de azt bizton éreztem, hogy mindenféle tárgyakból alaposan megpatkoltak bennünket az évek során, és ez a biztos tudás adta mégis önérzetünket, amellyel a jövőnk elé tekintettünk.
7 megjegyzés:
Akárhány éve is volt egyikünk-másikunk ballagása, az Általad leírtak, főként a fiúk belső "életérzése" nemigen változott:)) Merem ezt állítani, épp hazaérve egy (most mindjárt)érettségiző fiatalember ballagásáról.
Nekem viszont súlyosabbak az aggodalmaim, illetve több dolog miattiak. Az igénytelenség, önnálló stílus nélküliség trendje, a tömeg-kacat kultúra, értékrend-hiány, a mély, igaz és szép szinte teljesen eltűnő fontossága, szóval lehetne ezt folytani, mik miatt is aggódnék. (Hála a sorsnak olyan fiatalok vesznek körül a családban és a baráti körben, akiket nem féltek mégsem. De többieket, az életben ki tudja hogy s mihez kezdőket nagyon is...)
Nem beszélve a helyesírásról -esküszöm, én csak elütöttem az öNállót! :)
Arról, hogy egy verset se tanulnak a középiskolások, nem ők tehetnek, hanem a tanügyiek. Arról sem ők tehetnek, hogy felhígult a tananyag. Arról sem, hogy igen sok helyen erőtlen az idegennyelv- oktatás, sőt arról sem, hogy Kodály országában eltűnt az ő módszerével való énektanítás. Nem sorolom tovább.
Azt mondanám, hogy otthoni buzdításokra volna szükség, hogy jó ütemben művelődjenek, mert a töltekezés évei ezek. De ez nem jön be, és csak áttételesen később (modell-követés): inkább a saját korosztályukra hallgatnak, és ez nem mindig elég. No meg az internetre, ami akár jó is lehet. Ám a többség nem az értékeket keresi elsősorban, legalábbis az én értesüléseim szerint.
Leginkább játszanak a neten a gyerekek.
Na ez az, és ha nincs az a bizonyos otthoni buzdítás??? Nincs könyv, nincs zene, nincs törődés és éjszakába nyúló, akár afféle "világmegváltó" beszélgetés? Persze örök optimistaként azért én bízom a kölkökben.:)
rhumel
Persze. A remény hal meg utoljára. Magam is bízom benne, hogy előbb-utóbb széles körben felismerik a kommunikáció, a társalgás, az egymással törődés semmivel sem pótolható jelentőségét.
Visszanézve, mint "idealista" kolormérnök, egyszerűen humoros. Akkoriban persze, minthogy a jövődről volt szó, lesújtó lehetett. A piaristáknál viszont olyan megalapozott tudást szereztél, amilyet sehol másutt nem kaphattál volna meg. Ezt nagyon nagyra becsülöm.
Egyfolytában hálás vagyok a piaroknak a rajtunk végzett munkájukért. Magam güzü voltam abból kiindulva, hogy nem jön vissza a töltekezés ideje még egyszer az életemben. Azt tartottam, hogy minden megszerzett tudás jó lehet valamire. Egyedül a tánctanfolyamot hagytam ki. Máig bánom és nélkülözöm. Persze mára már nincs jelentősége.
:)
Megjegyzés küldése