Ez az év annyi mindent hozott-vitt, hogy nem találom a szavakat hozzá.
Irgalmatlanul sok munkával kezdődött, hiszen érettségiző osztályom, az új lakás gyönyörei, a nagyon várt és mégsem felhőtlenül boldog terhesség ezernyi feladatot adott az immár óvodás kiskorú mellé.
A szerencse ott állt mellettem, a lakóközösség igazán ragyogóan működött. Jaj, nem tudom leírni. Minél távolabb van, annál nehezebb? Nyáron végre megszületett a Kicsi is, a testvérem segítsége nélkül aligha tudtam volna megfelelni a különféle elvárásoknak - tényleg nincsenek szavaim. Bocsánat.
Mert amit korábban már láthattam volna, egyre mélyebben vált láthatóvá - igaz, én vakságot is fogadtam anno. De a színek elvesztek előlem. Ami galádság volt, kitolás a gyerekekkel, mert megérdemeltek egy normális anyát, aztán engem kaptak, szótlanul, szinte mindig fáradtan.
Furcsa év kerekedett ebből. Hiszen láthatóan semmi bajom nem lehetett, egyenesben voltunk, saját lakás, két gyerek, stb. A kéthetes gyerekem mellé még egy nemzetközi építőtábori csapatot is kaptam néhány éjszakára, hogy ne unatkozzam. És nem voltam képes hálát érezni mindezekért. Ebben az évben még bűntudatom is lett, nehogy bármi is hiányozhasson az életemből.
Jobban jártok, ha nem írok. Már mindegy. Nem törlöm, nem is piszkozatolom. Ez is én vagyok - vagy csak voltam? Nem, beépült, részem marad, még akkor is, ha most nagyon is helyemen vagyok.
A blog egyik nagy előnye, mondhatjátok: nem olvasom. És mondhatom: kiírtam.
36 éves a Kicsi idén. És én a születésekor nagyon sokkal öregebb voltam a mostani 64 évemnél. Szavaim nincsenek, könnyeim már vannak.
7 megjegyzés:
"Boldogság, gyere haza" - énekelte Cserháti Zsuzsa. Ő is hiába. A szakadékon nem hallatszanak át a szavak. A bűntudat pedig kódolva van, akár jogos, akár nem.
Oda hiába hívtam.
De kaptam kárpótlást, sokat. Nem emlékeztem, hogy ennyire tud fájni. Vagy, hogy mostanra már megengedem, hogy fájjon.
Ez egy elég nehéz bekezdés, mert nem vagyok benne biztos, hogy mindent értek. Legfeljebb valami hangulatot...
Ha nem releváns, amit írok most, tekints el tőle, kérlek. Szerintem, aki gyereket szült valaha, pontosan tudja, hogy nem fáklyásmenet ez az egész. Hogy a legjobb szándékkal is csak - Bettelheimmel szólva - elég jó szülő lehet az ember. Hibázni lehet, megengedett, azzal a feltétellel, hogy mindig készen állunk arra, hogy belássuk a hibát. Az meg ér sok évvel később is szerintem, mert az ember nem ilyen ultimatív bölcsességgel születik, mint a Yoda.
Én nem szültem fiatalon, de jó béna voltam az első gyerekünkkel. Lehet szép hangosan röhögni, attól féltem, éhen fog halni. Jó, volt egy idő, amikor orvosira készültem, mégsem gondoltam, hogy az anyatej elég. :)
Stali, az ember döntéseket hoz az élete során. Adott helyzetben a döntések ésszerűnek tűnnek. Később a megítélés változhat. Van olyan döntés, ami sosem tűnik jónak, mégis ezt sikerül akkor és ott kihozni magunkból.
Ez a gyerekdolog ez nekem is fájdalmas emlék, bár nem 75-ből. De már mindegy, mert mindig keserű marad.
Aztán az ember vesz egy mély levegőt, és vállalja, hogy ez is ő.
Becsüllek érte, hogy Te is.
Meghatottak a soraid, még ha én sem értettem mindent, mert érezni lehet, hogy a szavak közötti kihagyott rések talán még mélyebb jelentésűek, mint maguk a szavak...
Látom a többiekre is hasonlóképp hatott ez a "foltokban" megírt, de balladai mélységekkel teli vallomás. Meghatottság,az őszinteség tisztelete, meg valami vegyes "irígység", ami bennem kavarog. Hogy valaki ilyen kíméletlenül lássa kívülről a saját sorsát, mégis olyan érzelmekkel zsúfoltan és szép szomorúsággal, ami megejtő. Ami igazán emberi. Ráadásul megnyílni mások előtt, és így,le a kalappal.
Stali, már első olvasáskor végigolvastam itt minden bejegyzésedet, időrendben. Így most már látom, ez a 75-ös rész is elmond mindent, önmagában is, részletek és pontosítás nélkül is.
Egyébként hogy ki milyen anya? A gyerekek felnőtté válása után, sokszor jóval később derül ki, na és a lényeg, őket kell kérdezni:)
Mi túl kritikusak vagyunk magunkkal szemben. A gyerekek néha a szerintünk legnehezebb időkre is úgy emlékeznek, mint afféle igazi felhőtlen évekre!:)
@Ági, benne "élve" itt a blog-folyamatban,látom csak mennyi köszönet jár Neked, hogy kitaláltad:)
Valóban, nem voltam közérthető.
Az anyaságommal nincs bajom, a szótlan-sótlan anyát is kibírták.
Mégis, hogy kiírhattam, hogy ki tudtam írni, nekem lett könnyebb. Még akkor is, ha csak keveseknek érthető.
A kommentelőkhöz:
Olyan igaz Saint-Exupéry szállóigéje: Csak a szívével lát jól az ember.
Megjegyzés küldése