Ballagások...

Képet, sajnos, nem tudok mutatni, otthon vannak Anyánál a régi albumban. 1966-ban ballagtam én is. Nagyon meleg volt, ünnepélyes hangulat a hódmezővásárhelyi Bethlen Gimnáziumban. Fekete szoknya, matrózgalléros fehér blúz, fejtetőre tupírozott konty, az akkori divat szerint. Kellemes osztály voltunk, "A", heti 5 órás orosz tagozat, vegyesen fiúk és lányok. A koedukáció ellenére - vagy inkább okából - csak egy valamire való szerelmecske élte meg a 4. év végét, az is elmúlt vele. Inkább barátoknak tekintettük egymást, a másikat körülvevő titokzatosság hiánya nem kedvez az érzelmek kialakulásának...

Nem szívesen élem nyilvánosan az emocionális felfordulást, de a ballagás megindító ünnepélyességének nehéz volt ellenállni. Ahogy egymás vállába kapaszkodva végigjártunk minden osztályon... A kisebbek megilletődött arca ébresztett rá bennünket igazán, hogy számunkra már vége van... Azt hiszem, akkor sírhattam: bennem legtöbbször a mások felindultsága váltja ki a visszhangot! Ködben úszó, ismerősnek tűnő arcok virágcsokrokat nyújtanak felém, arra is kell ügyelnem, hogy ne veszítsek el belőlük... A végén az udvaron gyülekezünk: 4-5 osztály is ballag. Talán három szeretett tanáromat megkeresem a nekik szánt virággal, s közben érzem, hogy életem új szakasza kezdődik hamarosan. Egyszerre vágyom kíváncsian az újra, érezve ugyanakkor a biztonságot nyújtó fészektől az elszakadást. Mint a madarak repülésre késztetett új fészekalja... Saját érdekükben.

Mi is csináltunk - ideiglenesen - kiskori fényképekből tablót. Rajta az a 3-4 éves kori képem szerepelt, amit Áginak is át fogok adni. Francia szakos tanárnőnk (későbbi szakfelügyelőm) próbálta kitalálni, ki kicsoda. Hozzám érkezve felkiált: "Ki ez a szép kislány?" Szerényen felnyújtom az ujjam. Csalódott spontán reakciója: "Mennyire megváltozik az ember..." Jobb híján elmosolyodtam...

Másik ballagási emlékem már tanárként ért. Harmadik, egyben utolsó évem telt el a szentesi Horváth Mihály Gimnáziumban. Francia-orosz szakos osztályomat a másodikban kezdtem oroszra tanítani, Gilbert pedig a 12 órás francia tagozat társalgási részét vezette, mint lektor. A tablón is egymás mellé kerültünk. Nemcsak az osztályomtól, de egyben a kollégáktól, a várostól, sőt az országtól is búcsúztam, mert szeptembertől már Algéria (Constantine) várt bennünket. A gyerekek éjfél után szerenádot adtak az ablakunk alatt. Gilbert-nek annyira megtetszett a (Franciaországban ismeretlen) szokás, hogy felhívta a gyerekeket, akiket azon pizsamában fogadtunk, megkínálva őket összes gyümölcslé tartalékunkkal...