Fordulatok éve

1977-ben egészen őszig azt gondoltam, hogy nagyon boldog vagyok. Sikeres munkáim voltak, jónevű szerzőkkel, a legjobb grafikusokkal dolgoztam. Jól éreztem magam a kollégák közt. Összejártunk bulizni, vagy csak beültünk valami helyre. A főszerkesztőnk, Kormos István ( a Szegény Yorick és az N.N.bolyongásai kötetek írója, Vackor, a piszén pisze kölyökmackó atyája) szakmai tekintélyével támogatta a négy fős szerkesztőséget, vagány fölényével kivédte a nem mindig jóindulatú bírálatokat. Az ügyeleti rendszerben könnyen osztottam be a könyvtár – bejárós nap – háztartás – kiadói munka otthon – időrendjét. Néha fárasztott, de sok érdekes emberrel, friss témával találkoztam. ( Ismeretterjesztő könyveim is voltak.)

Az otthoni háttér stabilnak mutatkozott. Nyaralni mentünk Csehszlovákiába még utoljára a Trabanttal, augusztusban eladtuk, és igényeltünk egy Wartburgot. A Merkurnál a férjem egyik volt tanítványa lefoglalta számunkra az érkező kollekcióból a legszebbet. A borsózöld bársonnyal bélelt piros kocsira természetesen várni kellett.

Ezalatt a főszerkesztőnket infarktussal kórházba vitték, egy-két hét után azzal engedték ki, hogy ne igyék, és szokjon le a cigarettáról. (Goloise-t szívott, a stampedli konyak soha nem hiányzott az íróasztaláról, de nem látszott rajta, hogy italos lenne.) Az igazgató óvatosságból-e, vagy miért, kinevezett helyettesnek, később lesz jelentősége. Pista visszajött dolgozni. Körülrajongtuk, órákat töltött kedves pályakezdő költőivel, részt vett fontos értekezleteken, aztán lopva legyintett. Határidő előtti napon fél óra alatt lediktálta a titkárságon a jövő évi kiadási tervet, úgy nyolcvan könyvet talált ki kapásból, szerzőkkel, terjedelemmel, illusztrátorokkal, volt persze szerződéses is köztük, hálistennek. Mert Pista másnap meghalt. Három éves Luca lányával játszott a nappaliban, ki akart lépni az erkélyre, talán légszomjat érzett, a küszöbön összeesett és azonnal vége lett. Ez október 6-án történt. 7-én reggel ügyeleti napom volt, mikor beértem a New-York házba, a titkárságon közölték a hírt. Lesújtott. Kevés embert szerettem és becsültem annyira, mint őt.

Odahaza megérkezett a piros Wartburg. Nem volt időm örülni neki, a férjem bejáratós utakra egyedül indult vele, kislányunk tanult, zongoraórára készült, gyakorolt, én meg vittem haza a paksamétákat Pista irodájából. Legalább ötven kézirat várt lektorálásra, de a nyolcvan tervlapot is hamar meg kellett írni. Nem részletezem, mennyi minden adat stb. kellett hozzá, de sikerült határidőre végezni.

November közepe táján egy szombati napon az új piros autóval elindultunk Szegedre. A mentőben tértem magamhoz, szemben velem valami lócán a kislányom meg a férjem ült, aztán megint nem tudok semmiről. A klinikán visszavarrták a fejemről leszakadt bőrt, az egyik szememről a szemhéj kifordult, de összerakták azt is, mindkét térdem összezúzódott, szegény férjem bordatöréssel szaladgált a rendőrségre meg a biztosítóhoz, a kislánynak eltört a kisujja, begipszelt ujjacskájával zongorázni se tudott, ez már a baleset után néhány héttel volt. Nehezen gyógyultam.

Az év vége előtt új főszerkesztőt kaptunk. A kiadói rutinfeladatok sokasága, a karácsonyi vásárlás, az összegyűlt napi meló nagyon igénybe vett. Nem is emlékszem rá, hogyan végződött 1977.