Azám! Televízió.
Ebben az évben lett nekünk is televíziónk. Az egész utca csudájára járt, jöttek a szomszédok, és a kombinált szobában a könyves szekrény tetejére tett Kékes tévét közösen nézték esténként.
Nekem ugyan esténként nem volt szabad sokáig nézni a műsort, de délután azért, amikor még nem jött senki a csodát nézni, ott ültünk anyámmal.
Ültem a kisszékemen, és fogtam anyukám kezét. Egyszer csak megráztam a kezét, hogy hajoljon csak oda hozzám, súgni akarok valamit.
Anyuka, anyuka ezek az emberek itt maradnak vacsorára is?
És nehezen értettem meg, hogy ugyan maradni maradnak, de a vacsorámat nem kell megosztanom senkivel...
Sokáig szolgált nálunk a Kékes televízió, aztán bekerült egy dobozba, fel a padlásra, mert nagyképernyős tévét vettek a szüleim. Aztán amikor én egyetemre kerültem 1975-ben ezt a tévét kaptam meg, és néztem még öt évig, és később is egészen addig ameddig nem vettem én is egy nagy képernyős masinát. És erre sem azért került sor, mert elromlott volna, hanem mert régi és kicsi volt. Pedig ágyból kikapcsolósra szereltem meg, mert hol volt még akkor elalvás kapcsoló...
De ez már más évek története.
Az emlék apropóján érdekes dolgokat olvastam a magyar televíziózásról.
4 megjegyzés:
Bluemoon, jól rátapintottál a jelenségre. Amíg egy csatorna volt, a bemondók is családtaggá váltak. Vártuk az estét, amikor megjelennek köztünk, és hozzánk beszélnek. Nagy varázslat volt ez, nemcsak a kisebbek számára. :)
Nekünk is Kékes volt az első, de 1962-től. :) Szép fényes politúrozott doboza volt.
Ajaj! Tényleg jöttek a szomszédok az egyetlen szobába, ahol négyen éltünk. A lányok már álmosak voltak, de a rekamiét nem lehetett kihúzni, ott ültek a vendégek és áhítattal bámulták a tv-t.
Jaj bocsánat! A vén fejemmel felcseréltem az évszámot. 1968-ra gondoltam.
Megjegyzés küldése