Négyéves voltam akkor, kicsi és vékony (annyira, hogy két év múlva majd nem is vesznek föl az iskolába, mert még nem értem el a 20 kilót). Tél volt, és anyu húzott a szánkón, az úttest közepén, kifele az utcából. Nyugodtan tehette, mert zsákutcában laktunk, ha havonta egy autó bejött, napokig beszéltünk róla. A sarki házban élt egy hatalmas farkaskutya, a Szultán. Mai eszemmel tudom, hogy egy németjuhász volt, akkor azonban a félelmetes farkast jelentette számomra. Az utca végében beépítetlen, szabad, füves terület volt, Szultán valószínűleg ott kószált éppen szabadon, amikor észrevette a sikló szánkót. Bizonyára játszani akart vagy éppen szánkózni, mert egy iramodással utánunk vetette magát és fölkapaszkodott mögém. Ezzel a lendülettel azonban egyből le is rántott a szánkóról, csak arra emlékszem, hogy fekszem a földön és magam fölött, egy - valószínűleg meglepett - farkast látok. Nem bántott, mégis a jelenet, a védtelenség szívszorítása most is bennem él. Mindez olyan pillanatok alatt és teljesen zajtalanul játszódott le, hogy anyu csak arra figyelt föl, egyszerre milyen könnyű lett a szánkó. Hogyan történt tovább, volt-e riadalom, voltak-e ott mások is, arra nem emlékszem, csak a kutyára, ahogy áll fölöttem.
Nagyon mély lelki sérülést nem okozott, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy ma is még inkább átmegyek az utca (vagy a sétapartner) túloldalára, ha bármilyen kutyát látok közeledni, és kezem-lábam remegett még órákig az elmúlt szilveszterkor, amikor úgy kellett végigmenni egy hosszú úton, hogy nem volt túloldala, és minden kerítés mögött acsargott egy kutya. A sarki házban élő családnak azóta is folyamatosan van egy mindenkori németjuhásza, én pedig azóta se ülök szánkóra a mi utcánkban.
8 megjegyzés:
Na végre van valaki, aki egy rossz gyerekkori élmény miatt a mai napig fél a kutyáktól:o) Körülöttem mindenkinek van kutyája (barátok, kollégák,szomszéd..), csak én vagyok a mai napig "kutya-utáló" vagy inkább "félő". Méret nem számit, legkisebbtől is világgá futok. Na és ha azt mondják "nem bánt", akkor meg szoktam kérdezni: és a kutya is tudja?
Meghatározó élmény lehetett...
Nincs mit csodálkozni, ha átmész a túloldalra! És ennek a gyerekkori esetnek a hatását nincs az a barátságos, kedves hű kutyus, aki eltörölhetné. Kár, mert kuytabarátnak lenni se kutya:)
/Azért manapság kicsit már én is tartok tőlük, ki tudja, hogy nevelték, meg is bolondulnak néha, de hát maga a világ is elég bolond körülöttük:), a harci fajták meg, hmm, azoktól félek./
Nagyon helyes vagy.
A kutyákkal pont így vagyok én is. 4éves koromban engem is megharapott a szomszéd kutyája, simogattam, amikor evett. Azt hitte, elveszem tőle.
Vackor, csoda, hogy nem tekintett zsákmánynak. A németjuhász nagyon intelligens, talán egy pillanatig mérlegelte, melyik kategóriába tartozol, és ez volt a szerencséd.
A fotó tündéri!
A nagyon mély lelki sérülését igazolhatom, azóta se jön hozzám, inkább egyedül szilvesztereztünk legutóbb is. Ami igaz, igaz, tényleg nagyon ugattak a kutyák az állomástól egészen idáig. :)
Örülök, hogy ennyien megértitek a lelkemet :)
Pedig azt hittem, hogy most is együtt szilvesztereztetek. Még gondoltam is Rátok akkor, hogy együtt vagytok. :-))
Én rossz történésre nem, csak rossz álomra emlékszem: gyerekként gyakran álmodtam azt, hogy üldöz egy kutya, én futnék előle, és nem mozdul a lábam, képtelen vagyok lépni és mindjárt ideér a kutya... Gyerekként anyám kezét fogva, ha egy szökelléssel hirtelen a másik oldalára termettem és a másik kezét szorítottam teljes erőből, tudta, hogy hozzánk közel, egy kilométeren belül tartózkodó kutyát láttam.
Nekünk nem is volt kutyánk. Egészen felnőtt koromig vészesen féltem is a kutyáktól. Aztán amikor nekem lett gyerekem, azt gondoltam, hogy nem jó ez így, és amikor három éves lett a lányom, akkor vettem egy hathetes német juhász kutyát. Eleinte jó is volt a dolog, mert a gyerek is, meg a kutya is kicsi volt, de a kutya sokkal gyorsabban nőtt, mint a gyerek, és fél év után a gyereket már a kapuban fel kellett venni, és a lábát is jól felhúzta, hogy a kutya nehogy elérje- mert az meg boldogan ugrált, hogy majd játszik vele. A nővérem aztán egy hét végén megszerettette a kutyát a lányommal, és ez az akció olyan jól sikerült, hogy mostanra a lányom igazi kutyabolond. Nálunk ezóta, lassan már huszonhárom éve mindig van (legalább egy) kutya. egy éve már ismét kettő. Az utolsó német juhászt nincs egy hónapja, hogy elsiratta, de az egy év alatt az öreg kutya mindent megtanított az új kiskutyának, aki már nem is olyan kicsi, hisz a malinoix nem egy apró termetű...
Megjegyzés küldése