Egy korszak vége

86... Jó s rossz, vidám és szomorú, megszokott és váratlan, volt ebben az évünkben minden: leírható és mesélnivaló, meg felejtés ködébe rejtendő és csak csöndes magányban felidézhető, felmerül hát ebből az évből mindenféle emlék. Mint a többi évből, ugyanúgy, kicsit persze másképp.:) Már öt éve otthon voltam, cseperedtek, ezer örömet adón, a gyerkőcök, én meg milliónyi boldog pillanattal a hátam mögött kezdtem magam is felnőni. Ideje volt, igaz? Meg volt miért és muszáj is volt felébredni a rózsaszín korszakból. (Bár a rózsaszínt utáltam, az addigi életem, kudarcok és fájdalmak ellenére, tényleg álomvilág volt. Szerencsére megbirkóztam a bajokkal, megoldódtak a gondok, hogy aztán majd más években újak jöjjenek a helyükre.:) Bár még olyan fiatal voltam, nem figyeltem tudatosan a belső derűmre, meg a pozitív gondolkodásra, jött az magától is. Szerencsére! Fő az optimizmus. A nyavalygás, a kesergés és társaik nem segítenek kikecmeregni lentről. Sőt. Se megoldani, se ha erre nincs lehetőség, túljutni és hátrahagyni se lehet a gondokat. Szomorún és depresszióba menekülve továbblépni bajos. De miket is hordok itt össze. Hisz 86-ban, harmincévesen, boldog kis családban éltem! Igaz a gyes vége egyre közelebb volt, főtt a fejem, hogy s mint is lesz azután, így elkezdtem előző ősszel német kereskedelmi levelezést tanulni, abban a reményben, hogy találok az előző, veszélyes munka helyett, éjszakai ügyelet, meg délutános műszak mentes állást majd. De tavasszal végül otthagytam ezt az iskolát, az otthagyás, ez nekem nagyon jól megy, ugye. :) Magyarázat persze volt rá, heti 3 teljes délután a gyerekek nélkül, szinte minden éjjel fordítás, tanulás, mégis bizonytalan voltam a sikeres vizsgákat illetően,stb, stb) Ráadásul nyár végén vissza kellett menni dolgozni, a munkahelyem meg nem engedett volna el heti három alkalommal. Főleg a délutános heteken. Nem beszélve az éjjeli ügyeletekről, képtelenség lett volna megoldani. Még másfél éven keresztül. Na, szóval elegem lett az ezen való rágódásból, az örökös kialvatlanságból és kész. Áprilistól visszazökkent az életünk a normál kerékvágásba, megérte, mert az utolsó nyár a Balcsin szép befejezése lett a gyeses időszaknak. (Hat nyáron át éltünk lent, nem véletlen, hogy miért ragaszkodunk annyira a mai napig a mi kis második otthonunkhoz. Mára már ütött-kopott, öregecske a házikó, elszállt felette nagyon az idő, ki is nőttük kicsinykét, de ott van, lent van a Balcsin és ez a fő:) Nos, aztán vége lett a jó világnak, kezdődött újra, ráadásul két ovissal a reggeli rohanás. Nekem végül adódott megfelelő munkahely, nagyon más és nagyon új, de bevált, 10 évig dolgoztam ott, ha nem is betegek mellett, nem is a szakmámban, de legalább az egészségügyben, fiatalok közt. A gyerekek is hamar belerázódtak az új életritmusba, élvezték az ovit, nem is betegeskedtek, szerencsére. Amíg aztán decemberben jött a bárányhimlő. Mindkét nagymama besegített, sőt, vagy két hétig én is otthon maradtam velük, mert hosszú hetekig tartott, míg mindketten átestek rajta. De az már a következő év eleje volt.