„Az 1960. június 21-én elfogadott MSZMP KB PB határozat a belső reakció elleni harc fő irányát a nemzeti kommunista és horthysta szervezetek mellett a klerikális erőkben jelölte meg. A határozat végrehajtásaként 1960 őszén és 1961 elején nagyszabású rendőrségi akcióra került sor, amely során mintegy 300 egyházi személyt vettek őrizetbe” – idézem Balogh Margit munkájából.
Mivel magam 1958-tól a régóta illegalitásba kényszerített Regnum Marianum tagja voltam, megfigyeltek minket.
Legkisebb húgom 1958-ban született. 1960-ban tehát heten voltunk testvérek (orgonasípok). Magam ebben az évben kezdtem el a nyolcadik általánost. Bátyám ekkor harmadéves volt a Piarista Gimnáziumban. Apánk már korábban súlyos keringési elégtelenséggel küszködött. Amennyire tőlem telt, vidám kis fickó voltam, de mert hittanra be voltam íratva, valamiféle távolságot tartottak tőlem azok, akik féltek, tudja Isten, mitől. Legvalószínűbb, hogy a párttól és aktivistáitól. Sok vagány zuglói srác között próbálkoztam a tudományok magamba szívásával. Útközben az iskola felé sokszor dudorásztam kedvenc slágereim valamelyikét, pl. az „Oh, Bernadine”-t [Pat Boone], pl. az általam is nagyon kedvelt „Marina”-t [Rocco Granata]. Abban az évben tanultuk a magyar irodalom egyik legszebb versét, a Nem tudhatom c.-t. És mivel a Fűrész utca járdája macskaköves volt, kiválasztottam egyet, melyre ráléptem, hogy „aznap ne feleljek én”. Nem mindenki örült ennek a versnek. F. tanár úr egymásután feleltette a delikvenseket. A kölkök felálltak: Nem tudhatom, és beleröhögtek öreg tanárunk arcába. No őt se kellett félteni: Ha nem tudhatjátok, most megtanulhatjátok. Olvasni tudtok, menjünk csak sorban. Mindenki egy mondatot olvas a versből. Az óra végére az egész osztály fújta a verset. Többé senki sem mondhatta, hogy nem tudhatom.
Emlékezem szerint 1960 nyarán úttörőtáborban is voltam, noha nem voltam úttörő. A szervező tanárunk azt mondta: ne foglalkozzunk vele, kit érdekel az, úgyszólván ingyen mehet a gyerek (azaz én), s mivel heten vannak testvérek, már csak a szociális meggondolások miatt se hagyjuk ki a kínálkozó lehetőséget. Nem hagytuk ki. A balatonboglári kikötő mellett a parton táboroztunk, persze téglaépületekben, sokféle gyerekműsort, játékot szerveztek nekünk. Egyszer abban a kitüntetésben részesültem, hogy felhúzhattam a tábor trikolorját az árbocra (ha tudták volna, hogy osztályellenségnek kellene titulálniuk, legalább rutinból).
1960-ban eldőlt, hogy miként bátyám, én is a piarista gimibe jelentkezem. Akartam is ezt a komoly sulit, mert láttam, hogy értelmes erőfeszítésekkel jár az odatartozás. Én meg fel akartam készülni az életre, méghozzá úgy, hogy felvérteződjek a legalapvetőbb tudományokkal. Akkori ofő.-nőm egy tiszt felesége volt. Belesápadt abba, hogy az oroszlánbarlangba készülök. Nem merte kimondani az osztály előtt a tanintézmény nevét, ahova igyekeztem. Csupán annyit nyögött ki: Még mindig „abba a bizonyos gimnáziumba” akarsz jelentkezni?
Én meg abba a bizonyosba akartam.
Tanított a Telepes u.-i iskolában néhány szétszóratásban lévő apáca is. Ezek egyike, K.M. egy alkalommal kiállított a sorból a lépcsőházban az osztály levonulásakor. Ide figyelj, Miklós, itt járt két detektív az igazgatónál. Akaratlanul is fültanúja voltam annak, hogy irántad érdeklődtek. Ha tehát van otthon olyasvalami, ami terhelő lehet rátok nézve (tiltott vallásos tartalmú gépelmény, tudom is én, mi), akkor most, ha hazamentél, égesd el azonnal, mert nem lehet kizárni, hogy házkutatást fognak tartani nálatok.
Nem voltam feldobva ettől a hírtől, melynek hullámai aztán lassan elcsendesedtek, mert nem jöttek utánam a kopók. Megállapodtak hittanárunk személyénél (H.F. r.k. pap), akit később csakugyan lecsuktak majd 1970-ben, államellenes szervezkedés koholt vádjával, meg a hatalom elleni izgatással, amiből persze egyetlen szó sem volt igaz. (Az RM papjai azt mondták, a politika nem ér annyit, hogy vásárra vigyék a bőrüket, de Isten ügye igen. Azért bármire készek.)
Sajnos számomra az év szomorúan fejeződött be. Apánk ágynak esett, és december 18-án – 49 éves korában – elhunyt. 21-én temették, temettük.
Mit mondjak, szomorú karácsony elé nézett anyánk hét gyermekével.
Az idősödő ember egyes dolgokra nagyon emlékszik. Pl. arra, hogy dec. 18-án anyám apánk kedvenc ételét készítette: göngyölt marha volt makarónival. Aznap este átjött nagybátyánk, valamennyiünk keresztapja, és együtt énekelgettünk karácsonyi nótákat oldott hangulatban.
A vendég távozása után apánk rosszul lett. Bátyám akkor jött meg egy énekkari próbáról. Még találkoztak. Hamarosan agyvérzést kapott. Immár harmadszor, mely végzetesnek bizonyult. Nem is folytatom tovább. Öcsénk nem is volt otthon, Parádsasvárra vitték iskolaidőben. Voltak akkor is erdei iskolafélék.
Mindegy is már. Régen volt, 51 éve.
Apánk idén lenne 100 éves.
17 megjegyzés:
Mick, erre a klerikalizmus elleni harcra nagyon emlékszem. Egy évfolyamtársunkat ki is zárták az egyetemről.
Korán elment édesapátok. A miénk is idén lenne 100 éves.
Lám az ő sorsuk összefutott.
Ami a harcot illeti, volt, aki nagyon élvezte a hatalommal való packázást. Én nem ezek közé tartoztam. Szívesen éltem volna gondtalanul.
Ilyen szempontból sokkal jobb helyzetben vagyunk mindnyájan.
Nem erdei iskola volt, hanem szakszervezeti iskola-üdülő (vagy üdülő-iskola), én is voltam ott, 1960 tavaszán.
Tartott az a harc tovább is, Akimoto! És most, hogy Mick előhozta ezt az 1960-as MSZMP KB PB-határozatot, talán jobban megértem nagyapámat. Mindig úgy gondoltam, hogy csupán egyszerű agyérelmeszesedés... és bár a június 21-ét éppen nem érte meg, de nyilván korábban is érezhető-érzékelhető volt.
Volt ebben a Te 1960-as évedben jó, rossz, meg szomorú esemény, családi bajok és iskolai furcsaságok (csak mai szemmel persze, akkor a fájó valóság volt, nem furcsaság!), volt egy kis vidám fütyörészés is. Na erről az utóbbiról, a Marináról is, mint annyi minden másról, Apám jut eszembe, ahogy karjára vesz és "táncolunk". 4 éves voltam, de a Marinától ma is elsírom magam...
A Nem tudhatom-ot jópár évvel később szavaltam, de kövem nekem is volt a Bercsényi utcában, felelés ellen:)
Érdekes, néha meg szívszorító érzés itt olvasgatni, és a sorsaink különös egyezéseit, közös, de néha időben eltolt azonosságait csodálni.
Hát igen. A Marina önmagában is jól sikerült sláger, de Rocco értett hozzá, hogy orgánumával is feldobja.
A Radnóti-versről írtak azt igazolják, hogy az értékek létrehozása és továbbadása hallatlanul fontos. A tanítványt teszik értékesebbé, még akkor is, ha a kötelességteljesítés erőfeszítéssel jár.
Örülök a közös emlékeknek, és köszönöm, hogy leírtad.
Gabi, a 60-as határozat előtt is dúlt az ideológiai háború. Anyukámat figyelmeztette egy volt kartársa, akit bevittek a tanulmányi osztályra előadónak, hogy tisztogatás készül, ne járjanak templomba. Akkor anyu minden vasárnap latinul olvasta fel az egyházi évben soron következő misét a bőrkötéses Misszáléból. Nekem adta emlékül, amikor utoljára töltött nálunk néhány hetet. Ez van a könyv belső címoldalán: Magyar-latin Missále az év minden napjára A Római Misekönyv szerint.Fordította, bevezetésekkel és magyarázatokkal ellátta Dr. Szunyogh Xav. Ferencz O.S.B. Szent István Társulat, Bp. 1933. Apukám vett részt a miseolvasáson, így lett a világnézet magánügy.
Mick, talán érdekes hogy létezik még ilyen régi könyv (bibliapapíron), azóta más liturgia van érvényben.
(Még annyit, hogy anyuék tanárok voltak, komoly kirugással járt volna, ha szembeszállnak az "elvárásokkal".
Akimoto: A jezsuitáknál dolgoztam, kicsit még tán most is, tőlük keptam én is Szunyogh X.-t,de apáméknak is volt. egyébként a rendszer csakugyan teljesen el akarta némítani az egyházakat. Nem sajnált semmi áldozatot azért, hogy sikerüljön. Lásd később is a III/III-asok stb. A valóságról írtam, azért sikerült hideglelősre.
Véletlen-e? Nekem is van Szunyogh Xavérom, Nagypapától maradt.
Ha már Sz.X, akkor álljanak itt róla lexikális adatok: „1961. VII: a Bimbó István tanácselnök vezette tárgyaláson III. rendű vádlottként börtönre ítélték; Márianosztrán a kötélfonóban, ill. a szőnyegszövőben dolgoztatták. 28 havi fogság után 1963. IV. 1(9?): betegen szabadult, azután nyugdíjas Pannonhalmán. -”
Róla (rólunk?):
"Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen."
/ Babits: Fájó, fázó ének/
Stipistop, nekem is van abból a Missaléból. :)
Érdekes, én meg a hittanórákra is emlékszem 58-59-ből, amikor a plébános (akkor még csuhában) az iskolában tartotta órák után, hetente egyszer... Templomjárásban se zavart meg senki... Persze, azért a tények még tények maradnak.
Mick, igaz, ez már későbbi, de: mond neked valamit az a név, hogy Halász Endre?
Hogyne. Pécelen tartózkodása idején kérésére előadtuk a beat-misét nála. Talán a legtiszteletreméltóbb tette az anonim alkoholisták közösségének megteremtése, vezetése haláláig.
R.I.P. Ha jól emlékszem, a Bokor közösség papja volt.
Igen.
(Nagyapám testvére ott lakott a péceli plébánián, a hatvanas években több téli szünidőt töltöttem nála. Halász atya nagyszerű ember volt. Nagyon sajnálom, hogy szadai évei alatt egyetlen egyszer sem látogattam meg.)
Igaz, Flora, de én arra is emlékszem, hogy 1961-ben, amikor hetedikes voltam, a tanév vége felé eljött hozzánk az osztályfőnököm, úgymond, családlátogatásra, és óriási zavarban (mélyen vallásos nő vot) előadta, ha gimnáziumban akarok továbbtanulni, jobb lenne, ha a következő tanévben már nem íratnának be hittanra.
Pontosan így volt. '63-ban már tanítottam egy külterületi általános iskolában. A tanévnyitó értekezleten az igazgató szólt , hogy le kell szorítani a hittanra beiratkozók számát, a tanács tanulmányi osztályáról nyomatékosan ajánlották. (Ezer módja volt a presszió gyakorlásának.)
Megjegyzés küldése