Gyerekszerelem

4-5 éves voltam.
Állami ovodába nem írathattak be, mert apám kisiparos volt.
Maradt a magán óvoda.
Emlékszem, nagyon büszke voltam az uzsonnás táskámra. Barna volt, valami anyaggal bevont keménypapír, és már nem tudom, milyen állatka volt rajta.
Anyu reggel bekészítette a pacsnit,vagy a parizeres zsömlét, almát,szalvétát. Kulacsom is volt, az is nyakbaakasztós, alumínium.
Viola néni először értem jött, 8 órára, azután mentünk sorba a többiekért, és csatlakozott hozzánk Gréti néni a másik 4-5 gyerekkel. Nyolcan, -tizen voltunk.Többnyire a hajókikötőben találkoztunk össze, és áthajóztunk a Margit szigetre. Borúsabb napokon a Szent István parkba mentünk, hogy eső esetén pillanatok alatt fölérjünk Viola néni lakásába. Hogy télen hogyan volt, arra már nem emlékszem, valószínűleg a lakásban voltunk, vagy kirándultunk, szánkóztunk.
Hogy az állami oviban mit csináltak, azt nem tudom.
Mi mondókákat, gyerekdalokat, népi játékokat tanultunk, pitypangból nyak,- és karláncot készítettünk, a fejünkre virágkoronát fontunk, homokoztunk..., és örökös harcban álltunk a másik ovis csoporttal. Az egyik fiú rendszeresen a fejemre szórta a homokot. Én sírtam, őt megbüntették. A 4 felnőtt nem győzött igazságot tenni közöttünk, de mindíg ugyanazon a játszótéren voltunk. A játékoknál mindkét csoport együtt játszott. És a a fiú, ha körjátékot játszottunk, mindig engem választott, én pedig mindig Benjamint.
Én, és Benjamin mindig egymás kezét fogva jártunk, egymás mellett ültünk a padon tízórai idején. És igazságosan elfeleztük az uzsonnánkat (ha a szülei tudták volna...).
Együtt homokoztunk, szóval nagyon de nagyon "szerelmesek" voltunk.
Aztán eljött az 5. születésnapom.
Mindenki eljött, kivéve Benjamint. Anyu, apu próbált felkészíteni, hogy ő, és a szülei nem fognak eljönni.
Ortodox zsidók voltak.
De én, mielőtt a tortát vágtuk föl, alig tudtam elfújni a gyertyákat, és persze azt kívántam, hogy jöjjenek el, ha később is. Persze nem jöttek, és én nem értettem, miért nem, és az a születésnap keserű lett. Egy kisszéken ülve néztem, hogy a többiek játszottak, és nagyon szomorú voltam.(Anyu mesélte 10 év múlva)
De hétfőn hozott egy dobolós macit, ami persze már nem dobolt, mert az övé volt, és rossz volt a fölhúzója, de én mégis nagyon örültem, hogy nem feledkezett meg, és hogy kicsempészte otthonról.
Sajnos szinte az összes gyerekkori fényképem elázott a csőrepedésnél, köztük az ovis csoportfelvétel is.
15 éves voltam, mikor a várban véletlenül összetalálkoztunk.
Ő ismert meg, én nem tudtam hová tenni: Lucsika? -kérdezte.-Te vagy? -aztán táncoltunk a koleszban,néhány hétig találkozgattunk is, aztán az utolsó randira magammal vittem a macit, amit 10 éven, 2 lakáscserén át megőríztem,- nem is tudom miért, hiszen sosem működött,- és visszaadtam neki.
Megértette.
Többé sosem kerestük egymást.
Hát, ez jutott eszembe 1960-ról.