Ladies first. Anyai nagyszüleim Békés megyében éltek. Vélem, hogy 1920-ban már otthon volt öregapám, aki orosz hadifogságba került korábban a világháború során. Nagyanyám ötödik gyermekeképpen született anyám 1923-ban. Egy majorságban éltek Nagykamaráson, vagy a környékén. Nagyapám nem akarta ősei foglalkozását űzni, akik generációkon át pásztorok voltak a Mezőségben. A technika vonzotta, a gépek. Kitanulta a műszerész szakmát. A műszerészeket abban az időben „mechanikus”-oknak hívták (tájnyelven mehenákusoknak). Nagyapám a nagykamarási gőzmalom „tudó”-ja volt. Ő kezelte, ő javította, ő volt, aki karbantartotta. Én még láttam a gépet, talán védett is, ipartörténeti ereklye. Most próbáltam megszerezni a fotóját emailben.
Anyám sokat szenvedett a hideg telektől. Kilométereket kellett gyalogolni az olykor nagy hóban az iskoláig. Lába valamelyest megfagyhatott, felnőtt korában is érzékeny maradt a fagyás helye. Petróleumlámpával világítottak. Mesélte, hogy amikor nagyapa cimborái összejöttek náluk egy-egy éjszakába nyúló kártyacsatára, olyan erősen pipáztak, hogy csaknem kialudt a petróleumlámpa, mert kevés oxigént kapott.
Ilyen körülmények között is arról ábrándozott anyám, hogy tanítónő lesz. Persze ez feltehetőleg később volt, hiszen hét éves volt csak, amikor elmúltak a húszas évek. Mivel ötödik gyermek volt, és bátyjai lényegesebben idősebbek voltak nála, magáznia kellett őket, szüleit úgyszintén. A családban erős hierarchia érvényesült.
Apai nagyszüleim esetében ha lehet, még inkább érvényesült ez a hierarchia. Nagyapánk kadett-iskolát végzett, és öt gyermekét is úgy nevelte, mintha kiskatonák volnának. Ő volt a parancsnok, a gyerekek a beosztottak. Nagyanyám tekintélyét az adta, hogy 1925-ben megözvegyült (nagyapám keringési rendellenességgel szenvedhetett, mindenesetre fama est, hogy egy éjjeli végzetes orrvérzés vitte el), és ettől kezdve ő lett a családfenntartó. Volt ő trafikos az Albertfalva-kitérő megállóban. Akkoriban divatozott a Modiano, a Mirjam stb. cigaretta, fogyott a „8 órai Újság”. Alighanem sokaknak hitelezett nagyanyám, mert a trafikja ráfizetéses lett. Ekkor munkahelyet váltott, a szomszéd Csurgói úton működő, svéd érdekeltségű Alfa-Laval gyár séfje, szakácsnője lett. Elég nagy konyhát vezetett, és elég tartósan. Vélem, hogy innen ment nyugdíjba. Főzni nagyon tudott. Hogyne tudott volna, amikor szüleinek vendéglőjük (kocsmájuk?) volt Komáromban. Ebbe a miliőbe csöppent apám, aki 1920-ban kilenc éves volt, és valamiért a Funca névre hallgatott. Funca szép kis gyerek volt, a családi fotó bizonyítja. Értelmes fiúcska volt (később jogi doktorátust szerezett), aki hamar megtanult sakkozni. Sikerült saját apjának mattot adnia. Az Avar utcában laktak a Délivasútnál. A Feketesas utcai iskolába jártak suliba. Ablakuk a vasútra nézett. Anyjuk kétségbe esve látta, hogy gyermekei ünnepi fehér öltözetükben a vasút kerítéséről a szeneskocsikba ugrálnak.
Mondják, hogy egy alkalommal ugyanerről a téglakerítésről látták, amint a félemeleten lakó Bideskuti nevű osztálytársukat apja szíjjal kergette a nagyasztal körül valamiféle vétségért. Ők a kerítés tetejéről biztatták a futkosókat: Hajrá, Bideskuti!
Apám mesélte, hogy volt neki egy Kinki becenévre hallgató cimborája, amolyan Huck Finn típus. Ez talált egyszer egy pisztolyt. Ettől kezdve mindig magánál tartotta. Egyszer az jutott eszébe, hogy az útkarbantartók maradék aszfaltjával betüzel az osztályuk kályhájába, hogy a keletkező elviselhetetlen bűz miatt maradjon el a tanítás. Funca segített neki cipelni a kátránydarabokat. Persze csakugyan éktelen bűz és füst lett. Ekkor jött a takarítónő és megfenyegette a delikvenseket, hogy jelenti őket az igazgatónak. Kinki erre előkapta a revolverét, és visszafenyegette vele a takarítónőt, aki fejvesztve menekült. Nem hiszem, hogy bármiféle kriminalisztikai folytatása lett volna az ügynek, inkább csak arra példa, hogy a gyerekek minden időben kísérleteztek azzal, hogy megpróbálják lehetőségeik határait.
A tekintélytisztelet akkor szokásos – és ma teljesen elképzelhetetlen – mértékéről.
Nagyapámnak akkor már felnőtt korú gyermeke is volt, mikor a legkisebb csupán kb. három éves lehetett. Mivel az öreg meg akarta verni a kicsit, az idős báty rákiáltott apjára: „ne üsse azt a gyereket!” Ugyanebben a pillanatban már ugrott is ki a nyitott ablakon, és napokig nem mert hazamenni. Joggal tartott tőle, hogy ő is megkapta volna a magáét.
Mire a húszas éveknek vége lett, apám már leszerelőben volt, hiszen 17 éves korában elege lett az anyagi ellehetetlenülésnek, és önkéntesnek jelentkezett a flotillához. Van is valahol fotó róla folyamőr korából.
5 megjegyzés:
Régi idők szele fúj a soraid közül, ráadásul igazán olvasmányos stílusban. Nagyon élveztem!
.."mehenákusok".. ez a szó meg különösen tetszik:)
Örülök neki. Kösz.
Minden bejegyzés - a tiéd is! - bizonyítja, hogy nincsen "egyszerű", történés nélküli élet, elég csak keresgélni egy kicsit...
Elcsodálkozom ezen a gazdagságon én is, pedig egyszerű. Minden emberi sors egy-egy dráma,mégpedig egyedülállóan az.
Mick voltam a névtelen.
Megjegyzés küldése