Az utolsó évem lányként

Abban a kisiskolában tanítottam, ahová alsó tagozatosként jártam. Annak idején szüleim is ott tanítottak. (’73-ban már nem) Korábban már írtam, édesanyám volt 4 évig a tanítóm.

Egy-két fiatalabb kollégán kívül azok lettek a kollégáim, akik már gyerekként is ismertek. Fura helyzet. De kedvesen fogadtak. Természetesen rögtön mindent a nyakamba sóztak.

Az iskolához tartozott egy akkor induló kis hetes kollégium is, ahová a nehezen kezelhető és hátrányos helyzetű gyerekek kerültek a környékről. (csak hétvégén mentek haza). Kaptam egy 8. osztályt, fiúk voltak zömmel a kollégiumból. Hát mit mondjak…

Gondolom, kitaláltátok, hogy a „Foxi Maxira” is nekem kellett menni. (a fiatalok kedvéért: Marxista Leninista Esti Egyetem – 3 év) Ki volt adva a kvóta, hány ember menjen egy tantestületből. Restellem, de nagyon jól éreztem magam egyetlen nőként a negyvenes vállalatvezetők, orvosok és mérnökök közt. (ne tartsatok sznobnak) Az utolsó vizsgám hiányzik. Most „büszkélkedhetem” vele, hogy ezzel lyukat ütöttem a „szocializmus bástyáján”.

Az a „megtiszteltetés” ért, hogy a csapatvezető is én lehettem. Rengeteget kirándultunk a gyerekekkel a közeli dombokra, várakra. Nagyon jó kapcsolatom volt az ifikkel. Jókat pingpongoztunk, beszélgettünk, számháborúztunk. Politikáról szó sem volt.

Az összes ünnepélyért (márc.15., ápr.4., nov.7.) én voltam a felelős. A műsorért és a lebonyolításért is. Annak ellenére, hogy ballagtattam, a ballagást is nekem kellett intéznem. Még a búcsúztató beszédet is, amit az igazgatók szoktak mondani, én tartottam. El is bőgtem magam rögtön az elején, s nem tudtam befejezni.

Ma is nosztalgiával gondolok azokra az évekre. Nagyon szerettem ott lenni.
Ez év decemberében ismerkedtem meg a férjemmel, ezért volt ott ez az utolsó tanévem.

A fotókat én készítettem akkor egy kis orosz géppel.