Az én 2010 évem összegzése

Először is bocsi, hogy az utolsó 2 témával elmaradtam.
Szánom-bánom minden bűnöm, de hát annyira el voltam foglalva...

Az időjárás,- mint ahogy másokhoz sem- hozzám sem volt kegyes.
Az év elején a jég fogságába kerültem, azaz a fiam nélkül ki sem tudtam menni a lakásból.
Aztán jött a hideg, esős időjárás...
Pedig május elsejét már Babos-hegyen terveztem "ünnepelni"
"Szerencsém" volt, hogy nem így történt, mert azt hiszem, bele is bolondultam volna, ha Vili halálakor ott vagyok.
Erzsike, a kedves, erdélyi szomszédom talált rá holtan.
Reggel 7-re volt megbeszélve, hogy az én földemet teszik rendbe, de hiába várta.
Zokogva hívott föl, hogy Vili "bácsi" meghalt.
A temetés megrázó élmény volt, de hát az élet megy tovább, a földet művelni kell.
Erzsike segítségével rátaláltam Lacira. Idén még pénzért vállalta a szőlő rendben tartását, jövőre már a szőlőtermésért vállalja a szőlő művelését, és mellesleg a gyümölcsösömet is metszi, permetezi majd. No, de ez már a jövő évhez tartozik majd.
Május vége felé tettem szert még egy jó barátra, Sipire. Ő vágta nálam a füvet, irtotta a parlagfüvet a gyümölcsösömben, és igazi barátság alakult ki közöttünk.
Mindig számíthattam rá, ha gondom akadt.
Ő vitte be Donit az állatorvoshoz, mikor eltörött a lába...
Vettem 2 kecskét is. Kettejük közül csak az egyik volt fejős, de ő napi 2-2,5 liter tejet adott.
Alig győztem a sajt, és túró készítést.
A kicsi úgy felöklelte Donit, hogy fél métert repült.
Egyszer engem is megkergetett, mikor beszabadult a veteményes kertbe, és mikor észrevettem, már a második karalábémat majszolta. Nem tetszett neki, hogy el akarom kergetni onnan.

Idén egyetlen szem gyümölcs sem termett a több, mint 60 gyümölcsfámon.
Sőt, 2 cseresznyefát ki is kellett vágni, mert elszáradt.

A szölő háromnegyedét elvitte a peronoszpóra, és a lisztharmat. A megmaradt negyede meg nem érett be október végéig sem. Idén nem jöttek a seregélyek.

Minimum másfél mázsa paradicsomomat vitt el a paradicsomvész.

Paprika és zöldség viszont bőven termett.

No, meg a víz fogságába is kerültem.
2 km földúton kell végigmenni az országútig, de július közepétől már csak terepjáró, traktor, lovaskocsi tudott közlekedni.
Egyszer föl is borultam a mopedemmel. Andor sietett a segítségemre.
Azon a napon mentem be utoljára egyedül Bicskére.

Szeptemberben meg már Erzsike miatt kellett aggódnom. Egyik pillanatról a másikra verte le a lábáról a mániás depresszió. Csak feküdt az ágyában, és a fejére húzta a takarót.
Szerencsére a kecskék akkor már a téli szállásukon, Lacinál voltak. Mert Erzsike fejte.

Állítólag már jobban van. Jobb lenne neki, ha visszamehetne az erdélyi kis falujába.

A fiam sem tudott már kocsival bejönni a birtokra, 100 méterre állt meg, onnan cipelt be mindenfélét, persze gumicsizmában.

A sok esőt a borospince boltozata sem bírta. Nem dőlt be, de mindenütt folyt be a víz. Szivattyúzni nem kellett, mert elfolyt magától is- ez az előnye, hogy a hegy oldalában, az útnál 20-25 méterrel magasabban van a ház.
Hozattam 10 köbméter murvát, amit Laci terített szét traktorral a 70 méter hosszú úton. Különben esélyem sem lett volna cók-mókostól, Mocistól haza költözni.

Jó, jó, nem panaszkodom, az ország fele sokkal rosszábbul járt nálam.

Egyik katasztrófa követte a másikat az egész országban: vörösiszap-árvíz- belvíz...

A mi Karácsonyunk viszont boldog, békés, beszélgetős volt.

Hogy mit hoz a jövő év?
Nem sok jót igér...