Csapongva a hónapok között

Elkezdődtek a 80-as évek. A bakfisság, a diákévek, a bohókás, no meg a világmegváltó korszakok után jött az ifjúkor sűrűje, a felelősségteljes, a szép. Persze tele mindenféle gonddal, újdonatúj problémákkal, megoldandó, egyedül elvégzendő dolgokkal. Hogy ezt közben, benne élve észre se vettük? Na ezért volt szép! :)
Sok-sok minden van, amikre élénken emlékszem abból az évből. Például nevekre, Walesa, Indira Ghandi, Reagen. Meg akkor indult a tv-ben a Stúdió 80’, kapott vagy 5 Oscart a Kramer kontra Kramer -aki ezen nem bőg, az tényleg nem szentimentális :) -, (bár akkor még nem Meryl Streep volt a nagy kedvencem, de a Dustin Hoffman féle Diploma előtt filmzenéje már recsegve szólt az agyonhallgatott lemezről).
Abban az évben vágott vissza a Birodalom, azt ugyan nem tudom, itthon mikor is játszották a mozik a Csillagok háborúja folytatását?
És micsoda halottai voltak 1980-nak! Tito, Hitchcock, Viszockij…
No és John… Egy csöndes, olvasgatós, tervezgetős téli estén a háttérben szóló rádió hírére, mint a versben, szó bennszakadt, hang fennakadt, valóban… Csak néztük egymást, döbbenten.
December 8-án meghalt Lennon. Alig pár héttel előbb, november 17-én került a piacra a Double Fantasy. Rajta a későbbi nagy-nagy kedvencemmé vált (Just like) Starting over-rel:

http://www.youtube.com/watch?v=iAJ2AoEwDvY

Decemberrel nagyon előreszaladtam.
Mi is volt addig, év közben velem, velünk?
A mai napig látom magam előtt a picike szobánkat, a bedobozolt, lassacskán gyűjtögetett holmikkal, kuktával, edényekkel a szekrény tetején, a leendő lakásunkba már ágyat is vettünk, igaz így csak ezen végigsétálva jutottam el az ablakig, lévén 2 méter széles hely adatott ágynak, meg kétoldalt az elemes bútoroknak. A polcon az esküvői anyakönyvvezetőtől kapott opálszín jénaiban (a mai napig használatban van, főképp a szép padlizsános minta miatt szeretem) voltak a pénzes borítékjaink, egy a spórolásra, egy tartaléknak, egy meg az elkölthető összegeknek. Nagyon igyekeztünk félretenni (a semmiből), mert nemcsak ígéretet kaptunk vállalati lakás vásárlására, de valamikor a nyár derekán már sorsoláson is részt vettünk. Kicsit "húztunk”, de cseréltünk, szerencsénkre egy másik párnak sürgősen kellett, akár a másfél szobás is. Mi meg ráértünk a leszerelésig. Mert 80-ban még végig, ha nem volt „eltáv”, a laktanyába járás volt a vasárnapi program. Eleinte egyedül, aztán már kettesben.
Farmerok, pólók a fiók mélyére kerültek, helyükbe új módi jött, bő kisruhák nyárra, toldott nadrágok, tunikák télre. Ahogy nőtt a pocak. Mert ez volt az az álom, az az ábránd, álmodozás és vágyakozás éveken át, ami végre-végre valósággá vált. Júniusban mentem le a 23-asba, és Apa ezt mondta: pozitív. Én már tudtam, tudtam!
Kisbabánk lesz, egy tündérhangú, aranyfürtös kislány, akivel annyiszor álmodtunk, akit elképzeltünk már ezerszer.
Az 1980-as év volt az utolsó, amikor én én voltam magamnak. Aztán végleg és örökre, bár én én maradtam, de én, az anya. Főszerepet kaptam, hálás, csodás és mindenen átsegítő szerepet, igazán az én lelkemre szabottat. Áldassék ezért a Sors! Kétszeresen is :).

Tényleg, a piros flanel terhes-tunikámnak köszönhetően én voltam a munkatársak gyerekeinek rendezett télapó-ünnepen a mikulás-néni, vagy mi :). Abszurd, nem is értem ki találta ezt ki. Nyilván a gyerekeknek eszébe se jutott, szerencsére!!!, miért pont az a nagy hasú lány adja át nekik a csokis-mogyorós-narancsos, mindenféle jóval teli piros zacskókat.

Ez is téli emlék, pedig biztos volt abban az évben is nyár. Igaz, tanulós, képesítő vizsgás. Anya lejött velem egy hétre a tanulmányi szabi idejére a Balcsira, ott dolgoztam ki a tételeket, ott tanultam a rigófüttyös kertben, édes istenem, ezt is majd’ elfelejtettem már.
Májusban a szüleim elutaztak üdülni, gyorsan meglepetést szerveztünk hát. Egy péntek délután, kettesben felújítottuk a konyha padlóját. Valahogy összeszedtünk kis pénzt, vettünk vidám, virágos sárga-narancs műanyagpadlót a régi rém randa szürke helyett, meg ragasztót, valami vágószerszám is került. Siettünk a munkával, mert este 10-re vissza kellett érni a laktanyába. Szombat reggel aztán vonatoztam Hévízre, pihenő szülőket látogatni. Pár fénykép is készült, általában nem tetszem a fotókon magamnak, de ezeken helyes vagyok, na jó, nagyon boldognak látszom. Hát nem véletlen, az is voltam! Mert már sejtettem, pedig még alig mertem hinni…

A munkahelyemen szinte januártól fogva igencsak figyelni kellett. Hogy a veszélyes posztokra lehetőleg ne kerüljek. Szerencsére volt, aki gondoskodott a biztonságomról, (köszönet érte!), amint pedig kiskönyvem is lett, már nem osztottak be sugárveszélyes helyre. December közepéig dolgoztam, remekül voltam, szerencsére. Aztán orvosi tanácsra év végén otthon maradtam mégis, nehogy összeszedjek mindenféle őszi, téli influenzát, náthát a folyosóra, betegek közé rohangálás közben.
Előtte még viszont volt egy fontos napom. December 1. emlékezetes dátum. Óriási hó esett, reggel nem volt áram, Apa hazatelefonált, be se menjek 8 előtt, mert nem tudjuk bekapcsolni a gépeinket. Délelőttre aztán nagyjából rendeződtek a körülmények, csak a hó esett veszettül odakint. Pedig nekem munkaidő után halaszthatatlan intéznivalóm volt! Aznap nyílt a város első bababoltja. Mindenképp cseh pelenkát is szerezni akartam, és megvenni az új áruházban mindent, amire a kis picurkánknak majd szüksége lesz. El is mentem délután, gyalog, mert biztos a buszokkal is volt valami gubanc. Úgy lépkedtem a nagy hóban, mintha hímes tojásokon járnék! De sikerült megvennem, amit szerettem volna. Egy kis pamut ingecske tetszett a legjobban, icipici méhecskék voltak rajta. Egy méhész leendő unokájához mi más is illene? :)

*Kimaradt, ez olyan " Murphy-s", hisz' annyira kézenfekvő: 80 nyarán volt az első érettségi találkozónk. Az 5 éves. Miért nem jutott eszembe?! Talán mert épp a hétvégén lesz a 35. És hetek óta ezt szervezem...:)