Bittersweet

Január, új év, új kezdet, holott ez most egy régi életforma befejezése - az államvizsga időszak vége volt.
Aztán vége volt, szerencsésen, sikeresen, cum laude.
Érkezett egy csekk, rajta rövid üzenet: Az ésszerű ünneplésre. Szeretettel: Édesapád
Aztán buli, hetekig.
Kitűzték az avatás időpontját is, február 13. Méltó lezárása volt ez az 1975. szeptember 13-án kezdődött egyetemi tanulmányaimnak. És hogy mennyire elkísért engem a tizenhármas szám: mindvégig egy harmadik emelet 13 szám alatti lakásban laktam...
Szerencsésen keretezte hát életem e fontos szakaszát a szerencsétlennek kikiáltott tizenhármas szám.

Az avatásomra kaptam egy huszonöt szálas sárga rózsa-csokrot is.


Nagyon fájt a szivem, amikor kiderült, hogy nem maradhatok Szegeden, és el kell jönnöm. Emlékszem azt éreztem, hogy a friss diplomám csak gátol abban, hogy ott élhessek ahol akarok, mert még egy nyolc osztályos szövőnő is maradhat Szegeden, csak én nem.
Próbáltam én minden követ megmozgatni, de hiába, mert mindenki csak ígéretet tett, de segítség sehonnan sem érkezett.

Így aztán 1980. március 10.-én a szomszéd megyében kezdtem, mint ügyvédjelölt. Mint az apám ügyvédjelöltje.
Hazamentem a kisvárosba, ahonnan olyan örömmel költöztem el öt évvel ezelőtt, és akkor 1975-ben megfogadtam, hogy soha, de soha nem költözök vissza. Akkor még nem írták meg a Sohase mond című nagy sikerű slágert, Verebes István-Döme Zsolt-Hernádi Judit ezt 1980 végén alkották meg.

Lassú sodrású hónapok következtek. Hazaköltöztem apámékhoz. Annak idején nem volt őrült, hajszás elfoglaltság vidéki ügyvédjelöltnek lenni, egy olyan városban, ahol a Járásbíróságnak két polgári és egy büntető bírója volt. (meg egy közjegyző is volt még a bíróságon)
Apám azt mondta addig tart maga mellett, ameddig az adminisztrációs dolgokat meg nem tanítja nekem, mert azt senki se fogja megmutatni, hogy mit hova iktassak, hogy tároljam az ügyeket, hogy vezessek nyilvántartásokat, és hogy készítsek könyvelést- aztán menjek be Szolnokra, mert ott meg a tárgyalási rutint fogom tudni megszerezni.

Aztán a nagy iktatókönyv, meg a kötelezően kitöltendő nyilvántartások után, amikor érdemi munka után ácsingóztam, akkor apám kihúzott egy jogerősen befejezett iratot az előző évi sorból, kivette belőle a kirendelő végzést, és odatette nekem, hogy írjak keresetlevelet, és majd megbeszéljük. Nagyon nem volt ínyemre a dolog, hogy ezzel a régi üggyel szerencsétlenkedjek, és a napi postából vettem elő az éppen akkor érkezett kirendelést, és mondtam, hogy hagyjuk a fenébe a régi ügyeket, amikor itt az új. Ezt had írjam én meg! Csak mondja meg, hány példányban készüljön az a keresetlevél. És apám legnagyobb álmélkodására, elővettem az indigót, meg az átütő papírt, és egy plusz négy példányt befűztem az írógépbe.
Kérdezte is, hogy csak így, azonnal gépbe, és egyből öt példányban?
Miért, mit kéne csinálnom, nem gondolja tán komolyan, hogy majd előbb kézzel megírom, aztán majd begépelem? Hümmögött, de rám hagyta, - csináld, majd meglátjuk!

Én már akkor elég jól gépeltem, na nem tíz ujjal, csak vagy úgy három- három ujjal, -egyébként ma is éppen annyival- de azt viszonylag gyorsan. Hja kérem az a négy-öt évnyi zongorázni tanulás legalább nem nyom nélkül múlt el.

Fél óra múlva hagos racsnizással rántottam ki a gépből a kész iratokat, kiszedtem belőle az indigókat és odatettem elé.
Ismertem jól apámat, tudtam, hogy maximalista, neki soha semmi nem elég jó.
Az asztal túlfeléről lestem az arcát.
Nem látszott azon semmi.
Egyszer csak az aranykeretes szemüveg mögül felnézett és csak annyit mondott: add ide a pecsétemet.
És szó nélkül odatette a háromnapos ügyvédjelöltje által készített keresetlevél alá a pecsétjét és aláírta a nevét.
- Na akkor vidd is be a Bíróságra.
És vette a kalapját és elmentünk a Bíróságra, hogy bemutassa az új ügyvédjelöltjét.

*

Az fel sem merült, hogy eladjam a szegedi lakásomat, és máshol vegyek az árából egyet.
Hét végén ahogy tehettem rohantam Szegedre - otthonról haza.

De Szeged már nem volt a régi. Valahogy más volt.
Már nem volt ott napi dolgom, csak hétvégi vendég voltam. De az rendszeresen, mert nem tudtam meglenni a város nélkül, a Kárász utca nélkül a SZUE nélkül, a Corsó cukrászda és a Virág cukrászda nélkül, a barátaim nélkül, akik jórészt nem az egyetemi társaim közül kerültek ki- és örültek amikor hét végén láthattak.
Meg ott volt a sárga rózsa-csokor küldője is...

És ekkor még azt sem tudtam, hogy ez hétvégi látogatóságom így marad az elkövetkező húsz évben is.

Egy kis zenei aláfestés a korszakos nagy kedvencemtől: Bonnie Tylertől.