Ó, milyen aranyosan kicsik voltak még a lányok!
A Nagy már iskolás ugyan, de még alsós, a Kicsi meg ovis, és a szomszédba jár oviba.
Ekkor már nem tanítottam, de az új munkakörben is megtaláltam, hogyan örüljek a feladataimnak, hogyan segítsem az általam felügyelt intézetekben dolgozókat, hogy a statisztikai adatszolgáltatásaikat minél kevesebb meglepetés kiséretében kapjam meg. A munkahelyem pontosan úgy működött, hogy ott családban tudhattam magam. A családomban már érezhetőek voltak a repedések, de még nem voltam hajlandó észrevenni. A jelek sokasodtak, a férjem egyre gyakrabban volt elégedetlen - számomra érthetetlenül -, leginkább furcsa kívánalmakkal állt elő. Ebben az évben talált új ismerősökre, elégedetlensége megoldásaként kacsalábon forgó ház képével. Ami nekem nem hiányzott, de hogy is van az a családi béke?
De ebben az évben még maradhattam az immár megszokott munkahelyen, a gyorsan és jól kialakított munkakapcsolataimban, és persze a gyerekekkel. Sőt, még nem kellett elhagynom a nagyon szeretett lakást sem, aminek az alapvető baja az volt, hogy "ilyen bárkinek lehet".
Aztán ez az év is elmúlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése