Those were the days, my friend

Az év első felében még óvónéni voltam egy falusi házak közt megbúvó külvárosi óvodában Rákoskeresztúron. Akkoriban még megvolt a régi tót-sváb falu, csak pár év múlva gondolták úgy az okosok, hogy ha négy- és tízemeletes kockákat építenek a helyére, az jobb lesz az embereknek. Engem a gyerekek és a szülők is egyöntetűen áginéniztek az alig húsz évem ellenére, de ezt már megszoktam a két éve tartó óvodai munkám folyamán, mint ahogy a háromévesek (sőt két és fél évesek!) év eleji sírdogálását is, mert tudtam, előbb-utóbb mindegyik kis klambót sikerül megnyugtatni. Kicsi asztalok, kicsi székek, karamellás tej, finomfőzelék, lekváros kenyér, összecsukható ágyak és egyforma gyerektakarók a délutáni altatáshoz, többek közt ilyesmiből állt a nap. Május vége felé kitört az oviban a rubeolajárvány, eltartott három-négy hétig, a gyerekek sorra estek át a betegségen.

Én megint felvételi előtt álltam, immár harmadszor az érettségi óta, de abban az évben már fifikásan két helyre adtam be a papírjaimat (ez nem volt szabályos, úgyhogy csak hiteles bizonyítványmásolattal sikerült), mert most már mindenképpen be akartam jutni valahová, ha nem jön össze Szegeden a bölcsészkar, akkor legyen a menekülő útvonal a kecskeméti óvónőképző. Persze, hogy mindkét helyre egy ugyanazon hétre hívtak be felvételizni: Kecskemétre kedd-szerdára, Szegedre péntek-szombatra. Sebaj, kedd reggel leugrom Kecskemétre, szerdán este vissza, csütörtökön délután le Szegedre, fog ez menni.
És akkor hétfő reggelre kitört rajtam a rubeola, kiütésekkel, lázzal, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Kecskemétet természetesen elfelejthettem, mert dokibácsival, injekcióval, gyógyszerekkel együtt is épphogy láztalan lettem csütörtökre, amikor aztán már tényleg menni kellett félholtan is, harminc fokban, őszilégy-fílinggel, de menni. A Nyugatiban a vonat már elindult, amikor felkapaszkodtam - soha életemben, sem azelőtt, sem azóta nem szálltam mozgó vonatra, de akkor nem lehetett lemaradni. Pénteken írásbeli, szombaton szóbeli, végigszenvedtem és mint utóbb kiderült, felvettek. Akkoriban persze még levélben értesítették a delikvenst a felvételi eredményéről, nekem már nagy gyakorlatom volt a levélvárásban: tudtam, ha nagyalakú és vastag a boríték, akkor nem vettek föl, mert küldik vissza az iratokat is, az előző két évben mindig ilyent hozott a postás. Most viszont normál boríték érkezett, nagy volt tehát az öröm. Ez a kép pedig másnap készült, Vajnánál Rákosligeten, mert kellett a beiratkozáshoz és ugye mindjárt másnap el kellett rohanni nagy örömömben fényképezkedni. Mint egy túlkoros jóllakott napközis, batisztblúz, fehér csat a hajban, nyár, előttem az élet.

Szegedre szeptember közepén költöztem másodmagammal egy frissen szerzett albérletbe az Alföldi utca panelházainak egyikébe. Lakótársam egy gimnáziumi osztálytársam volt, aki előző évben előfelvételivel jutott be (gy.k.: az előző évben már nem fért bele a keretbe, de jól sikerült a felvételije, tehát berakták a következő tanév létszámába). Egy másfélszobás lakás félszobáját vettük ki ketten összesen 800 forintért, emeletes ágy, két kisméretű fotel, keskeny dohányzóasztal és egy polc a szoba végében, ennyi volt a saját birodalmunk, aki látott már közelről úgynevezett félszobát, elképzelheti a centiket, a lapjával közlekedést az ágy és az asztalka között és a "légtér" méretét is. Ágyneműt vinnünk kellett, nekem nagynénémék maguk készítettek garnitúrát, tömtek nagypárnát és varrtak brokátborítású gyapjúpaplant külön erre az alkalomra és hozták át a határon egyenesen Szegedre. A ruháinknak a háziak szobájában a nagy háromajtós szekrényben jutott hely. Ők négyen laktak abban a szobában, házaspár és két iskolás korú kislány. Ma visszagondolva a helyzetre, elképzelhetetlen, hogyan bírtuk, de akkor, húszévesen egyáltalán nem éreztünk semmit tragikusnak, elfértünk, ahogy elfértünk, jöttünk, mentünk, éltük a napokat és tulajdonképpen jól elvoltunk. Ott, abban a félszobában kezdtem rászokni a dohányzásra és vele a Filtolra, de ennek semmi köze nem volt a szűkösséghez, egyszerűen csak Mari azt szívott, én pedig csatlakoztam. :-)
Pillanatok alatt teljes jogú egyetemi polgárnak éreztük magunkat, szaladt az idő, decemberben megkezdődtek a zéhák, majd némely szóbelik. Aztán karácsony előtt pár nappal kitört és belobbant a közeli Algyőn az egyik olajkút, hatalmas fáklyaként világítva be a környéket. Emlékszem, hideg téli este mentünk az utcán, és a város északkeleti része fölött az égboltra vetődve vöröslött a lobogás, félelmetes volt, nekem pedig az akkori Mary Hopkin-sláger dalolt a fejemben, a Those were the days... Azóta is, ha bármikor meghallom ezt a dalt, tévedhetetlenül biztos vagyok benne, hogy ez 1968 telén volt nagy szám és mindig azt a képet látom magam előtt, amint megyünk a Hősök kapuja felől a Dóm tér felé és Algyő felett vörös az ég.