időutazás 1984...

időutazás 1984_1...
  Egy blogban olvastam erről a másik blogról.
Igen kedves, egyszerű, emberi dolgok, gondolatok, történések olvashatók benne. A gondolatkör elsőben az 1984 - es évet járja körül. 1984..... tejóisten! Pont 1984! Abban az évben olyan dolgok történtek velem, ami kihatott a következő életemre. Ott abban az évben sok minden történt, sok minden másképp is történhetett volna. A nagy vízválasztás időszaka volt.....

1984 - ben ilyen voltam - és majdnem 21 éves. A Nehézipari Műszaki Egyetem Bányamérnöki karának másodéves hallgatója voltam Miskolcon. Fontos az év kezdete nagyon, mert innen kezdődnek a bonyolódások ( illetve az előző évben már beindultak, de a lényeg itt történt). Kissé talán részletes leszek, de azt gondolom fontos részletek ezek mind. A  '83/84 év váltását - a Szilvesztert jó nagy baráti társasággal az Eper utca 5-ben kezdtük (igazából ez a bányászkarnak az E/5 nevezetű kolesza volt a miskolci Egyetemvárosban) és persze mindenfelé folytattuk, ahogy ez illik. Január elsején délután BJ. barátommal a Miskolc - Tapolcai csónakázó tó hídjáról lőttük ki a sokadik és akkor utolsó pezsgősdugót, a példának okáért. Jó na, akkor ilyenek voltunk. Kissé vadak, de nagyon jók :)
Másodikán aztán komolyan nekiálltam tanulni, mert a félévi első vizsgám a matek szigorlat volt. Igazából tanultam is, meg nem is. Mondjuk úgy, finoman szólva kissé link srác voltam akkortájt, ráadásul egy szétment őszi szerelem utáni szívfájdalomban is. Ja igen és ami még fontos. Egy felmondásban lévő albérletben laktam Miskolc - Tapolcán, a Kisvadász fölött, egy aranyos házikó padlásszobájában. (Ennek előzménye volt az, hogy repetáztam egyet a második félévből, és ez automatikusan kollégiumból történő kizárás volt két félévre. Akkor már egy éve laktam ott és "valamiért" megúntak minket a háziak '83 karácsonya előtt és két hét idővel felmondták a kérót.)
Na szóval!  Készültem én kérem szépen a matek szigorlatra rendesen, meg fostam is tőle rendesen, de bíztam azért sok mindenben. (Mert azért az ember gyereke bízik a szerencséjében is.) Hát január ötödikén reggel szigorúan megírtam a réglátott nehézségekkel megáldott feladatsort, és valahol a kettes alatti lett - mondhatni nagyon erős egyes. Így járt kolléga, de vígasztalja, hogy magával együtt jó sokan - mondta 'Kissbarnamagyarországtöbblónemindul' tanár úr. Na jó, csak ez nem így volt kalkulálva, mert az a félévi négy vizsgából a matek szigorlat mellett volt egy mechanika és még a fizika kollokvium is. Szóval kemény egy félév volt. Aztán a három nappal későbbi mechanika vizsgán ( 8*20 perc írásbeli zsinórban) az 1* -ból lett egy kilincsmegfogós dolog. Kettőből - semmi volt a meccs állása, és fizikából beosztottak főszemét Ú....  -hoz. Na azt én gyorsan elhalasztottam máskorra, másvalakihez.
Akkoriban az úgy volt, hogy a vizsgatárgyak feléből lehetett megbukni (mondjuk azon belül már többször is), a fölött besokallt a polgár.... Nekem pedig már megvolt a felező....
Aztán pár nappal később írtam egy remek matek pótszigorlatot. Mechából viszont az UV (szintén 8*20perces gyilkos vizsga zéhá) sima bukás volt. És akkor talán másnap elmentem az aranyos drága Mátyás Ernő tanár úrhoz, aki már akkortájt is a Mádi Ásványbányák főgeológusa volt és zeolitban utazott, no meg tanított itt az egyetemen geológiát - földtant, ami egy igencsak remek és érdekes tantárgy, főleg Ernő bátyánk igancsak sajátságos előadásmódjában. Akit okított Ő - az nagyon büszke lehet rá, akit pedig nem - az sajnálhatja nagyon... Tehát ott "lett" egy geológia vizsga, kb. 5 perc alatt, no meg egy ígéret Mádra - februárra.
Közben az idő múlott, a sikeres és sikertelen vizsgákat azért megünnepeltük - megsirattuk. Addigra beköltöztem a koleszba, félig illegálisan , de ígérettel a zsebemben, hogy a következő félévtől újra koleszos lehetek. /Csöveztem - persze, hogy... /
Azt az átok fizikát pedig már nem lehetett halogatni tovább és így beírtam magam SzJ. profhoz, aki egy nagyon hideg és havas napon jóindulatúan - az indexemet bejegyzés nélkül visszaadta és azt mondta, hogy csiszoljam csak még egy kicsit azt a gyémántot.
Azidőtájt - már február volt - arról voltam felismerhető, hogy amikor ébren voltam, akkor kizárólag tartókkal, erőkkel, erőkarokkal, és erőhatásokkal foglalkoztam, és normálisan kommunikálni sem tudtak velem, mert még a sörösüvegből véletlenül kifolyt nemes nedűt is megoszlási - terhelési rajz készítésére használtam, csak úgy - újjal rajzolva....Nehogy már kárba vesszen :)))
Az egyetemi társadalom akkorra már elkezdte, és élte a következő félév szorgalmi időszakát, ami leginkább abból állt, hogy néha be - be járogattak azért nappal a tanulmányok helyszínére. De leginkább mindenki az előző viharos vizsgaidőszakot pihente - síelte - lazulta.... Igencsak jó bulik voltak esténként a Rockwellben, ahová (szintén lazulás és kis kikapcsolódás céljából) le -le járogattam én is. Leginkább azért /sőt még a távoli - köszönőviszonyos ismerősségeket is lehetett közelíteni - miatt.
Február 8-án aztán a mechanika tanszék olyat látott tőlem, amit nagyon ritkán tesznek piros behalasztotton a balekok. Írtam egy (szintén 8* 20perces ZH) nagyon erős közepest.
Úgy nézett ki a dolog, hogy sínen voltam. Már csak a fizika volt vissza Szabó profnál. A koleszban nagyon jó szobatársaim voltak, igen mert addigra 9/10 -ben hivatalosan lakó lettem az Eper5-ben.
A barátaim nagyon szorítottak értem, sokat segítettek mindenféle téren. És talán akkoriban lettünk egymásnak K.K. -val, aki nagyon aranyos volt és szerettük is egymást - úgy elsőlátásra - módra. És ez akkor nagyon jó volt.
Aztán 1984. február 15-én reggel, rettentő sok optimizmussal, és azért némi tudással felvértezve magam elindultam Szabó professzor úr színe elé. Bátran és igen, mert megtanultam Carnot körfolyamatának matematikai levezetését, meg az összetett rugómozgások többszörös integráljainak áldásos és sokoldalas érdekességeit, meg sok más nagyon fontos, a leendő bányamérnöknek nélkülözhetetlen dolgot.
Elindultam egy sorsdöntő számadás felé a NME fizika tanszékére....

 ________________________________

időutazás 1984_2...
 1984 február.... Azon a napon egy, a Miskolc Tiszai pályaudvarról koraregggel kigördülő személyvonattal indultunk Budapest felé K.K. -val. Ő a BME -n, folytatta a tanulmányait, én pedig hazafelé tartottam Pécsre.
Igen, azért mentünk személlyel, hogy jó sokáig, a lehető legtovább tartson az a 180 km-es út (ami P.Mobilék óta - mint tudjuk - néha több....). A szavak ott akkor útközben nagyon nem mentek, igaz nem is volt szükség rájuk. Kimondták azokat a csak nézések, érintések, a rezgések és hullámok átadták azt a varázslatot - a frissen indult szerelem vibrálását kettőnk között.
A vonat persze pár óra alatt leküzdötte ezt a nem igazán hatalmas távolságot, és befutott a Keletibe. Ott, akkor voltam utoljára Vele, azóta sem találkoztunk személyesen. (Az iwiwen persze megtaláltuk egymást nemrég, tisztáztuk, elmondtuk a MIÉRTet, és a hogyan - mikéntet. Megdöbbentő dolgokat tudtam meg, de ez egy más év - más történése. Azóta is tartunk egy laza kapcsolatot az elektromos galambot felhasználva.)
K. elment az egyeteme felé, én pedig a Déli PU-ra, a valamikor hamarosan induló pécsi gyorsra.....
A METRO -n utazva a K.-val történt elbúcsúzáson pár gondolattal túlléptem, halványan körvonalazódott bennem a kapcsolatunk tartásának további módja ( vonatozásokkal, amihez igencsak hozzá voltam szokva akkoriban).
Aki utazott 1984 - ben Pécsre Budapestről, az tudja, hogy jó esetben ez közel 4 órás zötykölődést jelentett. Tehát, jó sok idő van a gondolkodásra. Akkoriban még a mobiltelefon, és a walkman / mp3  nem létezett nálunk, olvasni viszont nagyokat lehetett - közben. Vagy csak pusztán kibámulni a koszos vonatablakból - nézve az elsuhanó és végletekig unalmasan ismerős tájat - gondolkozni, visszaemlékezni....

A Déli alagútjából kimászott dohogva a NOHAB húzta szerelvény. Hallottam, mert általában az első (vagy az utolsó) kocsiban utaztam mindig,  és Kelenföldet elhagyva eszembe jutott a '82 év május végi hazautazásom, tömény akácillatban, ugyanezen a vasúton. Akkor egy érvénytelen félévet produkáltam, mert matekból nem kaptam aláírást, és útközben hazafelé erősen gondolkodtam, hogy milyen is lesz ez az elkövetkező nyár és a félév az ismétlésig. ( ekkor dolgoztam egy félévet az iparban / bányában na). Most egy hosszú és fárasztó, rengeteg nagy csata megvívásával járó vizsgaidőszakot hagytam ott Miskolcon.......

A vonatablakon kibámulva felidéztem, lepörgettem magamnak párszor azt az utolsó vizsganapot, február 15. szerdát onnan, hogy  "Elindultam egy sorsdöntő számadás felé a NME fizika tanszékére...."

A tanszéken - utolsó behalasztott vizsganap lévén páran lézengtünk sorstársaimmal, nem egyedüli voltam akinek február közepéig húzódott a "szentháromság" teljesítése. Azzal a hatalmas gombóccal a torkomban és szanaszét tekert gyomoridegeimmel vártam tehát a Szabó profra, aki a fizika tanszék vezetője volt. Jó hírű tanárember volt, akit szerettek a diákjai. Szerették embersége miatt és ő nagyon jól tudta azt, hogy aki ilyenkorra kerül a színe elé, azon keresztülment az előző pár hétben néhány úthenger. Legalábbis a pokol tornácának közelében kalandozott - ezért egy picike elégségesért jön hozzá ilyenkor, amire tud támaszkodni, mert van talpa és gyönyörű hattyúnyaka.  Szabó úrnak voltak kedvenc témái. Ezek egyike volt a Carnot - körfolyamat  a másik a harmonikus rezgések és az összetett rugómozgás differenciálegyenletes bizonyítása, meg ilyen nyilem - nyalom dolgok. És ezekre a kedvenceire kíváncsi is volt általában a vizsgákon. A profiknak mintegy beugróként dobta oda, az antinépeknek pedig mentőövként. Nos, nekem is bedobta nemsokkal később. Igaz, hogy a fekete öltönyöm könyékig (sőt még a hátam közepe is) krétás lett, de forgott Carnot és rugózott a rugó, integráltan differenciálva. És akkor beütött a ménkű.... Ugyanis a vizsga végére fellőtt az öreg tudós egy mesterséges holdat - Föld körüli pályára állította, és mindent tudni akart róla. Hogy mennyivel és meddig, hányszor és hogyan... én meg addigra édesanyám leánykori nevét sem tudtam már. Az agyamban a fekete lyuk egy létező égitestté változott. Ami tágult és elhatározássá alakult át. Letettem a krétát, kezem beletöröltem nagyfiúsan a nadrágomba, aminek addigra már olyan mindegy volt. Ránéztem a profra és megkérdeztem tőle, hogy ezt tényleg tudni kellene az elégségesért? Igen, tudni kellett volna. Gondolom, valami apróság kellett volna, egy semmiség. Az a kicsiség ami akkor hiányzott a síkról.
Akkor, ha ezt valóban most így, ilyen körülmények között tudni kell - mondtam, én nem akarok bányamérnök lenni. Elvettem az indexemet és megköszönve a prof irántam való jóságát és eddigi türelmét, kisétáltam a ringből - a bedobott törölközőt odahagyva.....

Ezekre gondoltam vissza, akkor már sokadszorra. A gyorsvonat pedig robogott velem, fogytak a sínek alattunk, közeledtem a szülői ház, az otthon melege felé....

_________________________

időutazás 1984_3...
Az ember élte során sok döntést hoz, hol rosszat - hol jót. Valamelyik irányba mindig be kell állítani az életmutatót. Egyik - másik döntését elhamarkodja, mást a "muszáj" miatt teszi meg. Megint másikat rákényszerítik, és van hogy mellényúlva nagyon megbánja azt amit tesz. (a témában további elmélkedések az LGT számtalan dalaiban hallhatóak - olvashatók, szerzőként Adamis Annától - Dusánig).

1984 február (még mindig)... A bedobott törölközőt tehát a a fizika tanszékre hagyományozva, végigslattyogtam az egyetem hosszú,  vörös, gumós - ammoniteszes mészkőből épített folyosóján. Düh volt bennem leginkább. Dühöm a világra, Newtonra és az összes fizikusra, a profra és magamra. A tanulmányi épület és a kolesz közötti gyalogúton a februári hideg aztán kisöpörte belőlem ezt az érzést, és egy hatalmas kérdőjellé változott. AZ ÉLET? Akkor most hogyan tovább? Mit és Hol? Hogyan és Kivel?  A koleszból felhívtam M.-t, hogy Ő tudja meg először. A Postáról pedig írtam egy táviratot haza, a tényállásról egy kérdéssel a végén. Hazamehetek - e? Van - e helyem otthon?
A nap további része eltelt, vigasztalásokkal, beszélgetésekkel. Néha ittunk egy valamit, néha esett pár könnycsepp is. Este feszültségoldó záróvizsga volt a Rockwell tanszéken. Több mint elégséges lett......

 .... még pár napig ott maradtam Miskolcon. Búcsúztam a várostól, a barátoktól, haveroktól. Búcsúztam egy életformától. Búcsúztam egy viszonylagos védett buroktól és a gondtalan ifjúságtól. Két szép évtől, rengeteg szép emléktől, a környéktől. A vizektől és fáktól. Kövektől és szelektől.
  Beszélgettünk persze ott akkor, azokban a napokban rengeteg variációról, a folytatásról. Arról, hogy a prof vajon tudta - e, hogy mit jelentett az ami kicsúszott a számon? Mármint .....hogy, akkor én nem akarok bányamérnök lenni. Tudta -e, hogy nekem ez a második dobásom volt, hogy egyenes úton nincs több? És persze, hogy érdekelte - e egyáltalán, vagy spontán beíródtam az elhullási százalékba?
.... persze lett volna kiskapu, orvosi félévismétlés. De ezt meg én nem akartam. Igen így! Nem akartam. Rengeteg dac volt bennem és düh az akkori egyetemi tanítási és számonkérési rendszer miatt. Semmiképpen nem kívántam itt folytatni.
 A tudomány oltára felé vezető hidakat azért nem égettem fel teljesen, a tanulmányi osztály felé indított kérvényben, főiskolán történő folytatás lehetőségét kértem. A határozatban is ez áll. A kar dékánja a .... napon törölt a bányamérnöki kar hallgatói létszámából és hozzájárul tanulmányainak főiskolán történő folytatásához.
 Beszélgettem sok mindenkivel azokban a búcsúzkodós napokban, miközben értékes relikviáimat, törékeny és nehány további fontos, de nekem már feleslegessé váló ingóságomat ráhagyományoztam legszeretettebb barát - és üzletfeleimre. Beszéltünk az ottmaradásról. Arról, hogy ne menjek haza Baranyába, mert nem biztos, hogy jó lesz az nekem. Beszéltünk arról, hogy rengeteg lehetőség - munkahely van itt BAZ -megyében is. És talán, ha hamar benőne a fejem lágya és miskolci lakosként újrakezdhetném, akár ezt itt, akár egy mást.
  De mi is lett volna az ami odaköt? A város nagyon ronda volt, mint olyan. A környék az más dolog. Az egyetemen kívül ismeretlen világ várt, egy hatalmas acélvárosban. Nehéz, szürke nappalokkal. Kemény éjszakákkal.  KK (miskolci volt) Pesten tanult. Én még nem voltam 21 éves, és imádtam Baranyát - Pécset.
A család azt írta, hogy persze kisfiam gyere haza. Itt az otthonod......
Döntöttem.
 És azon a februári reggelen, azzal a személyvonattal, KK -val, egy nagy csővázas hátizsákban felpakolva az elmúlt éveket és az elbocsájtó szép üzenettel - én véglegesen hazaindultam Miskolcról. Hazafelé.
Hazafelé, a 'nem tudom milyen lesz' -be, a 'nem tudom hogyan fogadnak' -ba, a 'nemtudom mit fogok kezdeni magammal' -ba. Csupa bizonytalan, és nagy kérdésbe vitt az a vonat Pécs felé, eszméletlen sebességgel.

___________________________

időutazás 1984_4...

Anyám sohasem bocsátotta meg nekem . Édesapám (isten nyugtassa) átölelt, és csak ennyit mondott : Holnap reggel várnak fiam, a munkaügyön......
A munkahelyem így 1984. március elsejétől - 1993. március 22 -ig a Mecseki Szénbányák Vasasbánya üzeme lett. (a záródátum is csak azért, mert bezárta az MDF kormány a bányánkat a komlói Zobák bánya megtartása miatt).
És mi lett a főiskolán való tanulásból? Hát semmi! Az egyetem előtt földmérési középsuliba jártam, és folytatásként én az Erdészeti - és Faipari Egyetem Földmérési Főiskolai karára gondoltam - Székesfehérvárra. Persze levelezőn, az előzmények miatt. Aztán amikor a volt középsulimban HM tanár úr intézkedett a felvételi - átvételi ügyében, akkor derült ki, hogy többek között matekból különbözetíznem kellene (egy egyetemi szigorlattal a kezemben).... hmm. Berágtam erre és inkább nem kértem belőle.
Tehát a vasasi bányában dolgoztam, kis kavarás után a bányamérésen lettem figuráns, ami azért nem sok pénzzel járt, de állandó nappalos műszakkal, reggel hattól - kettőig. A bányaüzem munkahelyeit járva, megismertem minden zeg - zugát. Nem kellett nyomnom a partot, mint nagyapámnak és édesapámnak, akik szintén itt dolgoztak. (nagyapa persze már régóta - '68 óta nyugdíjas volt). Édesapa még aktív termelő vájár volt, de akkoriban annyira megromlott az egészségi állapota, hogy rehabos lett - levették a termelésből, a szénfalról. Persze azért nem volt kimondottan büszke a fiára, de elég hamar eltelt az első pár hét, és senki nem foglalkozott ott vele, hogy most mi is van. Kivéve engem. Nekem nagyon nagy törés volt ez, mert nem igazán gondoltam, hogy így fogok élni a hátralévő sok évben...
Az időre bíztam ekkor sok mindent. Voltam. Vegetáltam. A semmi lett a legfontosabb. Otthon eltűrtek, de a régi családi fészek melege csak egy langyos valami volt mindenkinek.....

1984 nyarán SzT jó barátommal (aki tankörtársam volt Miskolcon és átment onnan közben az ELTE -re) hatalmasat kirándultunk folyatva az előző nyári Kék Túrához kötődő sátras - hátizsákos, ott alszunk ahol este lesz dolgot a Zemplénben. Sárospatakról felmentünk Füzérre, onnan a Nagy - Milicre és pár kilométeren az akkori magyar - csehszlovák határon gyalogolva László - tanyára, majd a Kőkaputól vissza - át Telkibányára és vissza le Regécre, hegyen  - völgyön ráfutva az előző nyári útvonalra - Boldogkőváralján át Hernádcéce komp melletti hatalmas fűzfáját célozva végállomásnak. Pár csodás Hernád menti nap után Szerencsre vonatoztunk. Azon a vonalon, akkor még gőzös is járt. Igen egy 375 -ös, kis gőzmozdony húzta Hidasnémetiből - Szerencsre azt a pár kocsit. Az állomás jegypénztára ki sem nyitott addigra, a vonaton a kalauz kézzel írta meg az átszállós jegyemet Szerencs - Miskolc Tiszai PU - Budapest - Pécs -re. Igen, 1984 -ben még ilyesmik is voltak. A jegy a mai napig megvan.
Ez a bő hét megérdemelne egy hosszabb postot, mert ott - akkor nagyon sok pozitív dolgot tapasztaltam, sok mindent kaptam azoktól az emberektől, akikkel ott, azt a vidéket barangolva találkoztam, szóba elegyedtem. Emberséget láttam - jó szót, segítséget kaptam sokat - és volt hogy csak egy darab kenyeret. Ott, ezt a vidéket járva rájöttem arra, hogy a sors kerekének forgásába bele kell nyúlni, és igenis irányíthatóvá kell tenni annak járását. 
1984 őszére jelentkeztem, felvételt nyertem és beiratkoztam a pécsi bányaipari technikumba. Kétéves esti tagozatra - érettségivel rendelkezők számára indított oktatásba. Igen, még abban az évben, mert nem voltam még messze februártól, benne voltam a tanulásban, és nem akartam kihagyni sokat. Nem kívántam kiesni a mókuskerékből. Tudtam azt, ha sokat várok - kihagyok, akkor már nagyon nehezen fog újra ráállni az agyam a mechanikára és egyéb szaktudományokra.
És egyszer vége lett azért az 1984 -es évnek is.... a többi pedig már utána történt, és történik a mai napig...