Hatvannyolc

Elsőre bizony egy kellemetlen élmény jut eszembe 68-ról…Augusztus 20-a után történt. Cseh barátaink, egy kétgyerekes család, akik sorstársaink voltak a külföldi kiküldetésben, egy szép hétvégi napon, ahogy kiszálltunk a strandnál: elénk köptek. Nem értettem, miért??? Hisz’ eddig mindig örömmel üdvözöltük egymást!

Még gyerek voltam ugyan, de azért már eléggé nyitott a világra, tapasztaltam is egy s mást, megismertem más népet, hazámtól igen távol, egy afrikai országban éltem kicsinyt, ahol idegenben dolgozó, más nemzetek fiaiból álló emberekkel találkoztunk, én persze a gyerekekre figyeltem főleg. Külön közösség volt a kooperánsok csapata laza kapcsolatban, azon belül az egyes országok kiküldöttei kisebb-nagyobb csoportokban, szinte családi kötelékben éltek együtt. Fejünk felett bolgár család lakott, mellettünk egyiptomiak, vegyes és izgalmas, rengeteg élményt adó élet volt az annak idején.

Döbbenten álltam hát a kis "Quatrelle" mellett, semmit sem értettem. Szüleim valahogy nem csodálkoztak annyira… Aztán elmagyarázták, mi is történt, mi volt a kiváltó ok, hogy dühüket, keserűségüket és csalódottságukat miért ilyen formában, és miért pont rajtunk vezették le.

De aztán belevetettem magam a hűs, szépséges-kék habokba és el is felejtettem hamar ezt a szomorú víkend-indítást. Mert ilyen a gyerek, szerencsére.

No meg az a nyár amúgy is nagyon fontos volt, mondhatni meghatározó. Nemcsak azért, mert fogadásból megtanultam úszni. Egy kiló (!!!) konyakmeggy volt a kitűzött jutalom. Pali bácsi, akit én nagyon-nagyon szerettem, szabadságra utazott haza, vagy négy hétre, és azt ígérte, ha tudok úszni, mire visszaér, kapok egy nagy dobozzal. Megtanultam, ráadásul még egy teljes doboz Melbával is meglepett.

A víz, a tenger, a tengerpart, a mediterrán nyugalom iránti vágy örökre belémivódott. Ha hinnék a reinkarnációban, abban reménykednék, hogy következő életemben egy földközi tengeri kis szigeten élhessek….

68 persze nem csak csodás nyárból állt. Megelőzte azt egy nagyon nehéz tanév is. Szülőktől távol, szigorú nagymama felügyelete mellett küzdöttem rengeteg nehézséggel. Ja, akkor ezt nem vettem észre, mert ugye ilyen a gyerek, szerencsére :). Ötödikes voltam, új iskolában, számomra nagyon új és nagyon furcsa helyzetben. Alsó tagozatban teljesen természetes volt, hogy kitűnő tanuló vagyok, és ez így is marad, amíg a világ a világ. Aztán év elején, októberben beköltöztünk, fűtési és egyéb nehézségeket magunk mögött hagyva, a városba, Nagymamikám lakásába. Ráadásul az ő iskolájába, német tagozatra íratott be. Németül kb. annyit tudtam, hogy „Der Ofen ist schwarz.” A többiek már harmadiktól ismerkedtek a nyelvvel, de sokan német óvodába is jártak előzőleg. Október elején kerültem az új suliba, gyakorló iskola volt, igen jóhírű, számtalanszor voltunk bemutató osztály, a kistanárok számos tárgyból nálunk, rajtunk gyakoroltak. Fel kellett hát kössem a fehérneműt.

Haladékot kaptam a felzárkózásra, 68. februárjában kellett különbözeti vizsgát tennem a kétévnyi német tananyagból, egy főiskolai tanári bizottság előtt. Közben azért valahogy haladgattam az ötödikes némettel is. Ha belegondolok, egész életemre visszanézve ez volt az egyetlen sikeres és kiemelkedő teljesítményem. Egyáltalán nem szeretnék dicsekvőnek tűnni, de valóban nagyon büszke voltam és boldog, amikor azon a 68.júniusi hajnalon, egy algíri szállodában elővehettem a bőröndömből a bizonyítványom és a dicsérő oklevelem. Mert sikerült, kitűnő maradtam, és a szüleim, főleg persze Apa, dagadó mellel és kicsit könnyezve ölelt át. Örömet szerezni a szeretteinknek a legjobb dolog a világon, ezt is abban az évben tanultam meg. Örökre belémivódott ez is, hisz’ minden fáradtságot, minden áldozatot megér, ha mosolyt csalhatunk a nekünk fontosak arcára, nem?

Aztán 68-ban lettem először szerelmes, - ha az első elemis „kapcsolatot” Zolival nem számítjuk :) - kiskamasz érzelem volt, már alig emlékszem, csupán néhány emlék-mozaikdarab maradt meg belőle. 68-ban volt az első szülinapi „bulim”, abban az évben láttam meg a Szahara kapuját, szereztem itthon és Constantine-ban új barátokat, tanultam meg görkorizni, halálra rémisztve a kórházi nővéreket. (Tehetek én arról, hogy a legklasszabb pálya a sebészetre vezető folyosón volt?)
Életem első rossz döntése is ehhez az évhez kötődik. Bár, mint minden, ez is nagyon relatív. Lehetne filozofálgatni, mi lett volna ha…, mégsem látom értelmét. Mert a döntést az akkor, az ott, adott körülmények közt és adott érzelmi és értelmi állapot határozza meg. Utólag persze látni véljük, mit rontottunk, miért lett volna előnyösebb egy másik változat. Viszont erre meg ellenpróba nincs.
Úgy gondoltam 12 éves fejjel, jobb, ha hazaröpülök nagyanyámhoz. Magam választhattam, a szüleim nem befolyásoltak. Így hát október végén, megint késve, de itthon kezdtem el a hatodikat. Ha maradtam volna Algériában, most szépen és folyékonyan beszélnék franciául (bevallom, ezt azért nagyon sajnálom), esetleg arabul is pötyögnék kicsit, nem éltem volna évekig a szüleim nélkül (mert később már nem engedtek ki hozzájuk), talán egész más irányt vett volna a sorsom.
De ha nem jövök haza, drága Nagyanyikám nem nyúz annyit, nem hajt és nem követel, nem prédikál és nem fegyelmez, nem írja elő minden pillantom, akkor bizony sokkal nehezebben, vagy tán sehogy se vettem volna a későbbi akadályokat. Örök hála ezért neki. Meg kicsit magamnak is, a "rossz" döntésért :)