2015. november 19., csütörtök

"...s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom" *

Pár hónappal ezelőtt valamelyik retró oldalra feltettek egy ötvenes években készült fotót, melyen régi iskolapadokban mackóruhás kissrácok ülnek, némelyikük hátratett kézzel. Horribile dictu! Hátratett kézzel! Nosza, annak rendje és módja szerint  beindultak a kommentek: micsoda szörnyűség, hogy így kellett ülniük a gyerekeknek. Ez adta a téma ötletét, erről jutott eszembe, hogy tulajdonképpen megérné elgondolkodni azon, tényleg szörnyűség-e az ilyen, némelyek számára értelmetlennek látszó fegyelem és fegyelmezés. 

Aztán az is eszembe jutott, milyen elképedést váltott ki az olvasóimból, amikor valamikor régen az első blogomban megemlítettem, hogy kisgyerekkoromban, ha vendégségbe mentünk, előtte anyám lelkemre kötötte, hogy ne bámészkodjak a lakásban, mert az nem illik.  Sokan szóltak hozzá ahhoz a bejegyzésemhez, de kettőjükre (a személyekre is, igen, két máig is kedves olvasóm) tisztán emlékszem: egyikük  szelíden megjegyezte, hogy ő sose hallott ilyen szabályról, a másik pedig biztosított, hogy ha őhozzá elmegyek, nézelődhetek bátran - szóval, érződött, hogy kifejezetten sajnálnak engem, az akkori kisgyereket, akit ilyen katonás, mondhatni drákói szigorral neveltek. :)

Pedig nem neveltek engem túl szigorúan, de a családban és otthon voltak szabályok. Az osztályteremben hátratett kézzel ülés sem volt megalázó, egyszerűen az iskolában is voltak szabályok.  Persze nem minden szabálynak örültünk,  néha magunkban morogtunk miattuk, de azon nem gondolkoztunk, hogy ezek mennyire érintik a mi személyiségi jogainkat és milyen mértékben nyirbálják meg szabad cselekvésünket.  Az biztos, hogy nem lettünk frusztráltak a korlátozásoktól.

A rend pedig... nos,  ez ügyben néha fellázadtam.  A takarításban már zsenge gyermekkoromtól részt kellett vennem, például a portörlés mindig is az én reszortom volt és rendszeresen vitába keveredtem szülőanyámmal, mondván, hogy minek kell a bútorok függőleges oldalait is letörölnöm, amikor azokon nem tud megállni a por? :) Anyu válaszaira már nem emlékszem, csak arra, hogy hiába próbálkoztam, sose úsztam meg, a szekrény oldalait is végig kellett simogatnom a porronggyal. A karácsonyi  és a tavaszi nagytakarítás idején az én feladatom volt a kilincsek szidolozása (van-e, aki emlékszik a Sidolra, erre a pocsék szúrós szagú folyadékra?), undorító munka volt. Ja, és persze a vikszelt padló fényesítése, az sem és egyáltalán, a takarítás egyetlen fázisa sem  tartozott a kedvenceim közé. De meg kellett csinálni - az időt lehetett húzni kicsit, hogy majd mindjárt, meg hogy majd inkább délután, de előbb-utóbb csak hozzá kellett fognom, mert megmondták, hogy mi a dolgom és nem volt kibúvó.

Amúgy a  rendrakást nem tudom, mikor szoktam meg és hogyan szoktattak rá,  nem emlékszem kirívó esetekre. Általában szerettem rendet tartani magam körül, még olyankor is, amikor sok mindenféléből álló tömkeleg volt az asztalomon vagy polcomon. Amíg kicsi koromban télen a jól fűtött konyhában napközben egy hokedli és egy sámli volt a "világom", annak a hokedlinek is úgy rendeztem be a tetejét, hogy  szép legyen. Volt nekünk egy szép kakaós dobozunk, talán Bensdorp lehetett, melyen egy fityulás-kötényes lány vitt egy tálcát, a tálcán ugyanolyan kakaósdoboz, rajta ugyanaz a fityulás-kötényes lány, akinek a tálcáján ugyanaz a doboz, rajta ugyanaz a lány...  és így tovább, ez annyira tetszett nekem, hogy odaállítottam a hokedlire és a végtelenségig próbáltam elképzelni, amit persze már nem láthattam, hogy vajon hányszor ismétlődik ugyanaz a kép. Ekkoriban kivágtam valami újságból Básti Lajosnak egy alakításáról készült fényképét, azt is odatámasztottam a hokedli tetején a  kedvenc kakaósdobozomhoz, majd pedig  a sámlira kucorodva olvasgattam az éppen soros könyvemet. Kollégista koromban is igyekeztem magam körül valami rendet kialakítani - a "magam körül"-be egy heverő, éjjeliszekrény és egy ruhásszekrény rekesz tartozott - de nem is azért, mert mit szólnak mások, hanem mert én úgy éreztem jól magam. Természetesen amikor  ott a heverőn írtam a referátumot, olvastam a kötelezőt, szótároztam, jegyzeteltem, magoltam, olyankor több kupac könyv, füzet, szótár, papírhalom,  miegyéb, tehát a legteljesebb káosz borította a környezetemet.  Ma már úgy vagyok vele, hogy lehetőleg azonnal helyre teszek mindent, mert tudom, hogy ha otthagyom, csak szaporodni fog és azt rendberakni már sokkal több fáradság lenne. De mostanság már nem portalanítom hetenként a szekrények oldalát, bár tisztában vagyok vele, hogy hiába függőlegesek, van az az idő, ami alatt képes azokon is megállni és látszani a por. :)




*Garai Gábor: Jókedvet adj

3 megjegyzés:

klaribodo írta...

Ne kalimpálj a lábaddal, ha ülsz, ne rugdosd a szemben ülő székét, mondd, hogy köszönöm jól, vagy köszönöm, nem kérek, akinek én köszönök, annak te is köszönj szépen, ne nyúlkálj a süteményes tálba, kérdezd meg, hogy szabad-e venned, igaz, ezek a nevelés, szoktatás szavai, mégis hatnak valahogyan a rend-érzetre. Nehéz az élet már gyerekkorban is. Hát még később! :) :)
Nálam mindig minden összevissza van, de legalább a szavak között megtanultam rendet tartani. Jó neked, hogy nemcsak a szavakkal, hanem a tárgyakkal is boldogulsz.

mick írta...

...vedd le a kesztyűt, amikor kezet adsz!
Ne piszkáld az orrod,
tedd a szád elé a kezedet, ha köhögsz, tüsszentesz!
Pucold ki a cipődet!
Moss kezet. ha az utcáról érkeztél!
Engedd előre e nénit!
Add át szépen a helyedet, látod, hogy fáradt.
Hangosan köszönjél!
N csámcsogj! Csukott szájjal egyél. Úgy, szépen.
Etc., etc.

Ági írta...

Szép kis gyűjtemény! Látom, jó nevelést kapott itt mindenki. :)))