2013, ahogyan megéltem

Ennek az évnek is voltak emlékezetesen szép, nagyon jó és kicsit sem jó napjai. Még az is előfordult velem, hogy sokkal lemondóbb voltam, mint bizakodó. Szerencsére ezek a szakaszok nagyon rövid ideig tartottak és az eredmények alapján akár azt is mondhatom, elbizakodottan tekintettem vissza az évre és előre magamra. No, sikerült kellő homályt előidéznem, akkor most megpróbálom a majdnem lehetetlent. Összeszedetten és világosan megírni, milyen is volt az elmúlt év számomra.

A megelőző év kellemesnek nem mondható kezeléssorozata eredményes volt és a többféle kiinduló állapotnak a kevésbé feltűnő, ám alighanem veszedelmesebb gócocskáit eltüntette. Egy pár hónapig úgy tűnt, a látványosabb rész is nyugalomba vonult, de ez csak a csalóka ábránd lett végül. Addig azonban szabad madárként utazgattunk, egészen érdekes módon még Prágába is eljutottunk tavaly. Pont március 15-én mentünk, kicsit bonyodalmasan, de még aznap oda is értünk. És Prága a tőle megszokott ragyogó időjárással fogadott. A maradék időt pedig igazán szépnek mondhatjuk, bár még nem volt nyitva az egyik kedvenc, a Valdstejn-kert. De sétáltunk a Moldva mentén és fotóztunk-gyönyörködtünk, élveztük a város szépségét, ittuk a cseh söröket, kaptam nakladani hermelint is az utolsó ebédnél, szóval, szépnek láttam a múltat és jövendőt. A múlthoz tartozott egy kiruccanás Bikalra a barátainkkal, volt egy hét Sopron is a változó időjárással és az előző évi melléktünetekkel, amik alig múltak el, és jött egy újabb kontroll, mely alapján a zord ítélet is megszületett. 2013. májusának közepén elkezdték bombázni a másik izét bennem, egy kevésbé gyilkos méreggel, melynek következtében tényleg nem voltam rosszul, csak a szarus állomány ment tönkre. Hajam el, körmeim iszonyatosak, egyébként jól voltam, még annyira nem is lettem fáradékony, mint az előző évi adagoktól.

Közben az élet nem állt meg, volt nagy összejövetel a családi házban, onnan képek is jöttek, volt öröm, mert együtt tudtunk lenni mindhárman testvérek (szegény nővérem iszonyúan fárasztó oda- és visszaútja az én meg nem érdemelt ajándékom, én annak éreztem).

Volt még egy hét Sopron a tesómmal is, ahol a mellékhatások egyike kezem-lábam bőrén hozott látványos, ám majd magától elmúló vackokat, és lett kontroll eredményem, mely szerint sikeres volt a kezelés. És néhány hónap boldog bizakodásban, büszke kérkedésben telt. Karácsonyra újabb kontroll, és most mit mondjak az elmúlt évről? Idén a doktornővel, újabb harcra készen. Mert a 23-án elkészült leletet csak idén fogják alaposan megszemlélni.

Voltunk közben Pécsett is, Éndrágám közölte, hogy ez a névnapi-karácsonyi-húsvéti ajándék, s mert a korábbi esés miatt a lábam alig volt használható, legszivesebben el sem indult volna erre az útra. Végül nem bántuk meg, eljutottunk pl. a Zsolnay-mauzóleumba, ahol még nem jártunk, és most volt itt az ideje, hogy felmenjünk a Havi-hegyre. A kápolnát a szobánk ablakából is láttuk, de bemenni csak úgy tudtunk, ha odamegyünk. Ezt sem bántuk meg.

Ahogyan azt sem, hogy Katicivel sikerült személyesen találkoznunk. (Innen is kapsz egy nagy ölelést, jó?)

Azért azt nem fogom rossz néven venni a jövendőtől, ha 2014 ennél nem lesz rosszabb. Így, hogy kiírtam belőlem, hogy nem ez volt a nagy sikerek éve és nem ez lesz a vágyálmom a jövőben, már látom, ne legyen rosszabb. Hiszen elmúlt és meg tudtam írni.