Sok utca, sok-sok emlék

Az életem úgy alakult, hogy nagyon sok helyen laktam.

Mikor megszülettem, Farkasréten, a Cseresznye utcában laktunk, de erre persze nem emlékszem, csak a Mamám elbeszéléséből tudom.

Szüleim, hogy miért, azt csak sejtem, átköltöztek Nagymamáékhoz Pestre, a Bókay János utcába. Na, erről már vannak emlékeim. Mamám elvált a vér szerinti apámtól és nővérképző iskolába ment, ő kollégiumban lakott, míg én maradtam a nagyszüleimnél. Erről írtam a blogomban, most nem részletezném. 

Sajnos a Bókay János utcáról már nem tudok képet feltölteni, nagy részét lebontották és új házakat építettek. A Gólya vendéglő nemrég még megvolt, mikor iskolába mentem, mindig előtte mentem el.

Különböző okok miatt elég zűrösen teltek nyolc éves koromig az évek. Laktam az egyik apai nagynénémnél, Újpesten, az utca nevét nem tudom, a másik apai nagynénémnél, a Bástya utcában, majd Nagymama testvérénél a Dob utcában. Később megint a Bókay János utcában. Természetesen, ahány utca, annyi új iskola. El lehet képzelni, állandóan új tanár, új gyerekek. Az iskolában nem volt barátnőm, hiszen mire megbarátkoztam volna valakivel, már tovább is mentem.

Mikor nyolc éves lettem, jött a nagy változás. Azon az őszön a Mamám férjhez ment Apukámhoz és eleinte csak Anyukám költözött a Lenin körútra, én pedig gyakran töltöttem náluk hétvégéket. Azt várták, hogy ne kelljen év közben iskolát váltanom.

Lenin körút 85. Egyik oldalon fűzőt és melltartót árultak, a másik oldalon egy porcelán bolt és a kapu alatt Domonkos cipészmester cipői, aki a házban dolgozott.

Igen ám, de közben Apukámat Miskolcra helyezték, úgyhogy az új tanévet valahol a miskolci reptér közelében lévő tanyasi iskolában kezdtem és annak a közelében is laktunk, szinte a nagy semmi közepén. Nem is tudom, hogy milyen címre jött ott a posta.

Nagyon boldog gyerek voltam amíg ott laktunk, kb. másfél-két évig.

Ezután a kitérő után visszaköltöztünk Budapestre, a Lenin körútra, ott éltem át az 56-os forradalmat. (Erről is írtam egy hosszabb beszámolót a blogomban.)

Mamám nem érezte jól magát abban a lakásban és adódott egy lehetőség, átköltöztünk Budára, a Bukarest utcába. Ekkor még csak 10 éves voltam. Itt is nagyon szerettem lakni, akkor még nem volt kiépítve és a széles utca egy nagy grund volt. A környék összes gyereke együtt játszott és végre nekem is lettek barátaim, sőt, az első szerelem is itt ért utol. :) Innen jártam a középiskolába és érettségi után itt várt a Mamám az erkélyen, lesve, hogy vajon milyen képet vágok? Boldogan nevettem felé, hogy minden rendben, sikerült!

Amikor még buszpályaudvar volt középen. Ahol a busz áll, attól kicsit balra volt a házunk kapuja.

Pár éve már nem buszpályaudvar van az utcán, hanem eszpresszó működik a helyén. A középső ház három erkélye közül a baloldali volt a miénk.

Akkor már Apukám nagyon beteg volt, másfél évet töltött egy tüdőszanatóriumban. Mikor végre hazaengedték, rájöttünk, hogy a 4. emelet, lift nélkül, ráadásul addigra a grundból távolsági buszmegálló lett, nem alkalmas arra, hogy Apukám teljesen felépülhessen.

Ekkor költöztünk egy kicsit kijjebb - aki ismeri a környéket, tudja, hogy van arra egy töltés, ahol vonat közlekedik - na, mi azon túlra költöztünk egy nagyon csöndes, rövid kis utcába. Az utca végében mező volt, tehenek legeltek, olyan volt mintha falun lennénk, de jött a város utánunk és felépült a Kelenföldi lakótelep. 

Abban a lakásban volt az eljegyzésem, onnan mentem férjhez és onnan költöztünk, már az első férjemmel, a Reitter Ferenc utcába. Oda születtek meg a gyerekek, jó pár évet töltöttünk ott. Nagyon sok emlék, jó és rossz idéződik fel bennem, ha arra az utcára gondolok. Ott váltam el és a válás nem volt kellemes, sőt...! A lakás egyébként jó beosztású volt, de a környék...!

Közben, meg kell említenem, hogy 19 éves korom óta ismertem és nagyon jó barátom volt a későbbi drága, pótolhatatlan párom. Még a Reitter Ferenc utcában laktam, amikor összeházasodtunk. Két évig kétlaki életet éltem, megvártam, amíg a fiam is nagykorú lett és akkor költöztem végleg a jelenlegi utcába, Apókámhoz. Ennek már kb. 36 éve. Ilyen sok időt sehol nem töltöttem és talán sehol nem voltam olyan boldog és kiegyensúlyozott, mint ebben a kanyargós, nehezen járható kis budai utcában.

(A képeket az internetről töltöttem le)