Szeretném én is megírni ezt a témát, mielőtt lejárna, hiszen annyiféle utcában laktam, hogy némelyiknek a nevére sem emlékszem!... Szorongat ugyan mindenféle határidő, melyektől régi szokásom szerint úgy próbálok szabadulni, hogy odébb tolom, esetleg letakarom, hogy ne lássam...
Kezdem mindjárt életem első utcájával, ahol a napvilágot megláttam. Mindszenten, a Tisza partján, a Lenin utca 6. szám alatt (most már Iskola utca a neve). 9 éves koromig laktunk a vert falú 2 szobás házban, melyet még dédnagyapám, G. Kispál Mózes épített elsőszülött lányának hozományba. Előttem van a takaros kemence a nagyszobában, ahol a nagyszülők aludtak a két egymás mellé tolt ágyban s mi is az öcsémmel két kis gyerekágyban, ami még éppen elfért, hiszen ez az egy szoba volt fűthető... Szüleim a kisebb szobában, ahol kemény teleken a jégvirágokat belülről is lehetett az ablaüvegről kapargatni... Villany csak az 50-es évek elején jutott el a kerületbe, addig petróleumlámpa világított szép opálüveg talpán, félelmetes árnyakat vetítve a meszelt fehér falra, kisgyerekkorunk mozivásznára....
 |
Onnan költöztünk 1957. fagyos januárjában a Táncsics utcába, nagyobb házba. Szüleim több kényelemre vágytak, nagyon megdolgoztak érte! A házhoz két albérlő is tartozott, akik csak pár hónap múlva költöztek el. Apa búbos kemencét rakott nagyszüleim szobájába, mert annyira megszokták ezt a fűtési módot, hogy el se tudták képzelni szobájukat nélküle. Itt laktam én 18 éves koromig, amikor is Szegedre kerültem az egyetemre és csak hétvégenként jártam haza.
Szegedi éveimből kettő az Anna-kútnál telt albérletben (erről is mesélhetnék pár legendát, de még sok más hely is vár rám!), onnan kerültem harmadéven az újszegedi Móra kollégiumba, ahol szobánként kétszer négyen voltunk elszállásolva, középen egy 8 személyes nagy tanulóasztallal. Irigykedve hallgattuk franciaországi ösztöndíjról hazatért csoporttársaink meséit arról, hogy nekik ott fürdőszobás külön szoba járt! Reggelente busszal, villamossal mentünk a Petőfi sugárúti Bölcsészkarra, ha lekéstük, akkor meg futva a parkon keresztül, a Tisza hídon és még jónéhány körúton át! Nem volt rajtam egy gramm felesleg sem!
Egyetemi 5 évemből a negyediket Moszkvában töltöttem Egy régi kollégiumi épületben laktunk az Uszacsovkán, onnan jártunk gyalog az órákra. Télen vastagon ráfagyott a járdákra a hó, melyet soha senki le nem söpört, de még csak homokkal se szórt le. Nagyokat estünk rajta... Nem messze laktunk a Luzsnyiki stadiontól.
Ötödév második félévét néhányan Leningrádban töltöttük. Az órák a központban folytak nem messze az Izsák székesegyháztól, mi pedig a városon kívül, egy kietlen, tízemeletes tömbökből álló diáknegyedben, a Novoizmajlovszkij proszpekten voltunk elszállásolva, ahol gazzal benőtt, bokros "senki földjén" kellett a metróhoz átgázolni (évekkel később, 1979. telén már férjemmel és kétéves fiammal Leningrádban jártam turistacsoporttal. A nosztalgia visszavitt egy délutánon a régi kollégiumba. Közel 10 év telt el diákkorom óta, de a "senki földje" ugyanolyan áldatlan állapotban maradt!...). A tárgyilagos leírások alapján keletkező negatív felhangot csak annyival cáfolnám meg, hogy ez a másfél éves Sz.U-beli diákélet mindennek ellenére életem egyik legszebb, legfontosabb periódusa volt.
Hazatérve Szentesen várt rám a tanítás a Horváth Mihály gimnáziumban. Eleinte albérletben laktam, megosztva egy szobácskát egy kolléganőmmel, valamint a fürdőszobát a háziakkal. 1973-ban megismerkedtem G-rel, és miután összeházasodtunk (lemondva esedékes 1 éves francia ösztöndíjamról), 1 évig még Szentesen laktunk az ő lakásában, majd Algériában, Constantine-ban találtuk magunkat.
Az eleje ennek a kalandnak se volt egyszerű, jórészt már ecseteltem is blogjaimon. Mégis, kiolthatatlan nosztalgiát érzek több mint 30 év után is a város hangulata iránt. Pedig a tízmilliósnál jóval népesebb városban nagyon fárasztó a közlekedés még most is, annak ellenére, hogy az elmúlt évtizedek alatt sokat fejlődött. De lakásunk erkélyéről, szobánk ablakából a Boszporuszban gyönyörködhettem...
Jelenlegi, valószínűleg utolsó lakhelyemen majdnem 32 éve lakom (ebből 15 éve egyedül). Rekord idő! Néha meglegyint a költözés vágya. Lehet-e még megújulás - mint fiatal éveimben - mely lehetővé tenné a régi kudarcok, elvetélt remények, egyhelyben toporgás, betegségek nyomasztó emlékeinek "kitörlését" és hófehér tiszta lappal új fejezet írását - vagy legalábbis annak illúzióját?... Lelkem mélyén nem hiszek benne. Ezt kell most már végleg berendeznem.
6 megjegyzés:
Jó volt így időrendben végigolvasni a Te utcáidat.😊 Ismertem persze nagyjából ezelőtt is, merre, hol jártál. Viszont így "egyben", ahogy végiggörgettem, ámultam csak el, mennyi közös pontunk van, Constantine-on kívül is. Csak időben csúsztunk el egymástól. :)
Első utcád, a Lenin, ami Iskola lett, s nekem is fontos volt gyerekként az én Iskola utcám.
Moszkvában, Leningrádban 73-ban jártam, meghatározó, szép emlékeket idéz fel az a 3 hetes utazás.
Szentesen él és ott tanít egy kedves osztálytársam, egyszer jártam náluk, tán 86-ban.
78. december 30-án voltam Berlinben (azért tudom a pontos dátumot, mert a "Schneekatastrophe"és a forró szoljanka feledhetetlen a mínusz 28 mellett!)
Libourne. óceán. Les Sables-d’Olonne nincs is olyan messze, ott láttam először az óceánt.:) 90-es évek végén talán.
Isztambulban, azt már tudtam, találkozhattunk volna, 89 őszén, mondjuk a bazárban.:)
Jó lenne egyszer majd egyszerre lenni egy helyen. :)
/Bocs a hosszúságért, de le kellett írjam, itt meg elfér.😂/
Kedves E., jó, hogy említed a közös földrajzi pontjainkat! "Jó lenne egyszer majd egyszerre lenni egy helyen." - írod, és mennyire igazad van! Néha egészen kevésen múlott, hogy nem találkoztunk!
Először Constantine kapcsolt össze bennünket, de úgy tűnik, valami "sorsszerűség" folytán továbbra is fennáll a lehetőség! Párhuzamosok találkozásának jövőbeni perspektívája? Úgy legyen, de ne túl soká!
Milyen csodás, együtt G-tel ennyi érdekes és egzotikus helyen, meg a mostani menedék, aminek változásait, korszerűsítését, terasz megújulásait mi is követhettük.( A kemönce Ószentivánon máig egzotikus pl. nekem...)
Klári, valóban hihetetlenek a sors játékai, jó és rossz meglepetései! Ki hitte volna, hogy ilyen változatos út vár rám, kiindulva egy kis petroleumlámpás házból, ahol pár napos koromban nagyanyám lemosdatta az arcomat a kemence kaminjában szemverés ellen!...
Kedves Rózsa! Annyira könnyeden, gördülékenyen vezettél végig az életeden, hogy csupa derűt és mosolygást örökíthetett volna meg egy kamera az arcomon, amíg olvastam a soraidat. Pedig el tudom képzelni, hogy mennyi nehézség is adódott ennyi év alatt, mégha az emlékek meg is szépülnek utólag. Elképzeltelek futás közben is, nehogy elkéss az egyetemi óráidról. Én is csúcsot döntöttem majd 18 évesen, amikor elfelejtkeztem a gyorsírás érettségi reggel 8 órás időpontjáról, és a tanárom telefonhívása után ész nélkül rohantam végig Debrecen Fő utcáján. Ma már csak "kocogunk", döcögünk, de milyen jó is arra emlékezni, hogy egyszer régen gyorsan is tudtunk futni.
Gyönyörű a pasztelled, és a fényképeidet is olyan jó látni. Az isztambuli éveidhez majd megpróbálok visszatalálni a blogodban, arról különösen szívesen olvasnék további részleteket. Nemkevésbé persze a leningrádi egy évedről.
Nagyon élveztem a beszámolód minden mozzanatát, és nagyon örülök hogy megajándékoztál bennünket ezzel az összegzéssel.
Kedves Éva, érdekes, hogy nekem meg végig az volt a gondom, hogy ne fessem túl sötétre a képet! Persze, egészében pozitívan értékelem egész utamat, mert úgyis jobb, ha főleg a szépre igyekszünk emlékezni, hiszen a múlton úgyse változtathatunk... Amit leírtam, mind igaz és vállalom, de a tragikusabb epizódokat kihagytam, mert azok is bőven akadtak, amikor erősen kellett valamibe kapaszkodni, hogy talpon maradhasson az ember. Akárcsak legtöbbünk életében...
"Ma már csak "kocogunk", döcögünk, de milyen jó is arra emlékezni, hogy egyszer régen gyorsan is tudtunk futni." Nomeg arra is, hogy milyen jó is volt szerelmesnek lenni! Köszönet a pozitív gondolatért és a bejegyzés értékeléséért!
Megjegyzés küldése