Nyelvek és emberek 2.

Kedvesek! Osszátok be magatoknak két napra, én meg elmegyek szabadságra…
De volt kedvem hozzá, köszönöm! 😊

Az időrendnél maradva következzék a német! Az érdekessége, hogy a németet soha nem iskolai keretek között tanultam. Magdi néni tanított meg a nyelvre. Magdi néni anyu barátnője volt és von Haus aus német gyökerű, ez már a vezetéknevén is rögtön látszott. Kezdetben ő is tisztviselő volt, de azután eljutott oda, amit aztán nagyon szeretett: az Akadémiai Kiadó szótárszerkesztőségében dolgozott, természetesen, a német nyelvi részen. Benne is volt a neve a kis- és a nagy szótárakban, nagyon büszke voltam rá és a szótárakra!

Nyolcadiktól kezdtem el hozzá járni kedden esténként, nem lakott messze tőlünk, valamivel följebb a hegyen. Bizonyára emlékeztek arra, hogy a 70-es években  a kedd volt a sorozatok napja a tévében. Nagyon bennem él, ahogy este fél 8-kor ügetek a már teljesen elnéptelenedett utcákon, hogy még én is hazaérjek az aktuális néznivalóra :)

Magdi néni – annak ellenére, hogy nem tanár volt – jó érzékkel tanított. Talán főleg azért, mert teljesen birtokában volt a nyelvnek. Amit tudok németül, azt tőle tanultam. Csak egy tananyag nyomaszt még ma is - mert nemcsak nyelvet tanultunk, hanem irodalmat is! – hogy kívülről végig meg kellett tanulnom Goethe: Erlkönig (Tündérkirály) című versét. Ritka egy nyomasztó költemény, folyton meghal benne valaki. Hogy miért gondolta szükségesnek ezt az én zsenge lelkemnek? Német klasszikusok, na, bumm! Kimaradhatott volna…  
A gimnázium talán 3. osztályának végéig tartott a német nyelvtanulásom.

A nyelv gyakorlására pedig azalatt és utána is bőven volt alkalmam, mert az Óbudai Hajógyárnak a Magdeburgi Hajógyár lett a szocialista testvére. Gyárlátogatások, csereüdülések: mi a Keleti-tenger partján, ők itt, a Balatonnál, együttlétek, találkozások, kapcsolatok. Később már személyes kapcsolatok is, jöttünk-mentünk a családok egymáshoz, ahogy az az NDK- világban lehetséges volt. Már felnőttként, volt, hogy egyedül utaztam ki vagy barátnőkkel, és, persze, már városokba is adódott lehetőség. Ők is jöttek, éltük az akkori életet, nyelvi akadályok egyre kevésbé voltak, pedig már régen nem jártam az órákra….

1992 volt, már a közigazgatásban dolgoztam, amikor a német állam nyelvi ösztöndíjakat hirdetett meg köztisztviselőknek. A munkahelyem biztatására megpályáztam, az itthoni Goethe-Intézetben sikerrel vettem a nyelvi vizsgát, és szeptember elején elindulhattam Murnau-ba, az Alpok lábánál fekvő bajor kisvárosba. Sok város közül lehetett válogatni, lettek volna nagyvárosok is, de nekem ez tetszett meg.
Erre az egészre igazán illik, hogy felejthetetlen két hónapot töltöttem ott: nemzetközi, jófej társaság (hja, fiatalok voltunk mind!), jó tanár, mesebeli környezet és egy sosem kóstolt kollégiumi élet, de külön szobákkal, mégis együtt. És, ha beszélgetni akartunk az izlandival, a japánokkal, a szenegáli fiúval, a horvát lánnyal, a többiekkel, csak-csak muszáj volt a németet használni, jól ki volt ez találva!

A végén letettem egy Goethe Institut szintvizsgát, Magdi néni megkoronázva! Biztosan örült odaföntről…

Hogy a kezdések időrendjénél maradjunk, jöjjön az igazi, az örök szerelem: a latin. Úgy vártam rá, mint belépésre egy csodálatos világba… Nem is volt kérdéses, hogy a gimnáziumban melyik nyelvet válasszam.  A négy év alatt nem is bántam meg a választást egyszer sem. Kevesebben is voltunk a csoportban és nagytudású, kemény. szigorú tanárunk – aki a magyart és a történelmet is tanította – a latinórákon mintha meglágyult volna. Mesélt egy régen volt világról, furcsa nyelvtani szerkezeteket tett türelmesen érthetővé, memoritereket adott föl, és mi csak azt vettük észre, hogy szeretjük a latint! Egy mondatára nagyon emlékszem: Ha majd egyszer eljuttok Rómába… Milyen valószínűtlennek tűnt ez a 70-es évek elején! És amikor 2004-ben ott álltam a Forum Romanum romjainál, hálás szívvel Vas tanár úr jutott eszembe.

Mi párhuzamosan tanultuk a tananyagot és az egyházi latint is. Ma is magától értetődően ugrik be az Arma virumque cano… (Vergilius: Aenais kezdősora) és a Suscipe me… (Fogadj el engem, Uram – imádság a szentmiséből). És tudom, hogy kincseket kaptam.

Ami pedig a máig élő és fontos hatása, hogy Ágival milyen elszántan tudjuk keresni egy-egy fölmerülő ige helyes ragozását, módját, idejét! Ha pedig mégse menne, akkor csak megkérdezzük az AI-t, ami udvariasan és barátságosan megmagyarázza, sőt arra is rájöhetünk, hogy tulajdonképpen mi is jól gondoltuk, csak… 😊

A Györkösi-szótárat, ami már antikváriumokban se nagyon kapható, odaajándékoztam egy latint tanuló, ambiciózus, lelkes fiatalnak, és ez is így a jó. Hátha kincskereső lesz ő is!

És a végére csak két mondatban jöjjön az angol. A főiskolán kezdtem el tanulni, élmények és kapcsolódások nélkül. Aztán munka mellett folytattam egy nyelviskolában, ez már kicsit személyesebb, értékesebb is volt. És, hát, a mai világban, azt hiszem, ez a leginkább kellő nyelvem.

(Ez pedig már igazan csak zárójelben: bőven felnőttként, valamikor, egy kezdő félév a Francia Intézetben. De nem lett folytatása, mert csak a nyelv érdekelt, más motiváció nem volt.)