"Tán csodállak, ámde nem szeretlek..."

Akkor hát így a végén jövök én kakukktojásnak. Mert ugye ide főleg pozitív érzéseket keltő múltbéli dolgokról írunk – persze ez nem kikötés, írunk néha kellemetlen, rossz emlékekről is, de mégis valahogy a kellemes van többségben, merthogy az ember szívesebben idézi fel a „jót”.

Hát kérem, nekem a kert életem utóbbi 30-40 évében már csak teher volt, mindaddig, amíg a rég vágyott emeletes házba nem költöztem, ahol végre nem az én dolgom a kert. Már régóta nem értem, miért vágynak az emberek kertes házba, mert igaz, hogy az szép és egészséges, és ha ott nőnek fel a gyerekek, az jó, de a kerttel rengeteg a gond, ha nincs erre folyamatosan fizetett szakember, aki egész évben rendben tartja, és az ottlakóknak csak gyönyörködniük kell a környezetükben. Azzal, hogy valaki netán még élvezi is a kerttel való foglalatoskodást, már rég nem tudok azonosulni, mert én korai gyerekkorom kivételével sosem élveztem, de ez egyéni természet dolga. Ha hinnék a horoszkópban, az enyémben még ellentmondást is találnék, mert dupla Bika jegyű lévén szeretnem kellene a földdel való foglalatoskodást, de Bika ide vagy oda, nem szeretem.

Korábban mindig kertes házban éltem, ami utoljára gyerekkoromban volt számomra élvezet. Ahol levehettem a paradicsomot a száráról és azonnal, csak úgy mosatlanul megehettem. Ahol a cseresznyefáról számolatlanul falhattam a gyümölcsöt, ahol a virágoskertet minden tavasszal együtt alakítgattuk ki, és ahol a fűben a barátnőmmel sátrat eszkábáltunk, melynek fedezékéből az óránként elhaladó egy-egy járókelőt oroszlánordítást imitálva rémisztgettük. Pár év múlva már én ástam fel a hátsó kertben a konyhakert ágyását, amiben legfeljebb az volt a rossz élmény, ha kifordult az ásó nyomán a földből egy hatalmas, undorító lótetű vagy lótücsök, ahogy más vidékeken nevezik.

És eljött az idő, amikor a kert teher lett mindhármunknak, a szüleimnek az ereje fogyatkozott meg, nekem pedig az időm, szinte csak aludni jártam haza, a hétvége meg másra kellett. Az elhanyagolttá váló kert pedig egyre nagyobb gond, minél kevesebb benne a rend, annál nehezebb helyrehozni. Tehát csak probléma lett, feladat lett, nehézség lett, és ez egyre inkább így volt.

Aztán jött az egyik költözés, majd a másik, az első helyen egy hatalmas, gyümölcsfákkal teli kert közepén állt a ház, ezt a gyümölcsöst kellett megfelelően gondozni, fűnyírással, metszéssel, szüreteléssel. A másik helyen pedig egyenesen az enyém lett egy nagy telek egy pici házzal, és nem elég, hogy mindezek birtoklásának tényével se tudtam soha megbarátkozni, a teleknek és a háznak is minden gondja az enyém lett. Bármilyen elrugaszkodott gondolat legyen is, de időnként felmerült bennem, – látva a környéken néhány hasonló példát – hogy milyen jó lenne legalább a telek első negyedrészét, ahol a ház is áll, felbetonoztatni, térköveztetni, bármivel lefedni, csak hogy ne kelljen felásni, füvet nyírni, gyomot irtani, hogy legalább az utcához közel eső, szembeötlő területre ne legyen gondom. Persze erre sosem került sor, nem is szándékoztam igazán komolyan beleugrani, de mérhetetlenül zavart, hogy mindig csak úgy-ahogy voltam képes nagyjából rendet tartani. Veteményeztem zöldségféléket, fűszernövényeket, ültettem egyszerű virágokat, gyomláltam, és időnként fizettem valakinek a fűnyírásért. A veszélyessé vált hatalmas akácfát komoly pénzért vágattam ki, és a szél bedöntötte kerítés újraépítéséért is fizettem, de mindezekre egyáltalán embert találni is művészet volt. Egy szó, mint száz, utáltam, hogy van kertem.

Amikor megszabadultam onnan, hosszú ideig fel se tudtam fogni, hogy már nem az én gondom a kert. Ahol most lakom, az ablakaim kertre néznek, csupa bokorra, fára, fűre, és ha nincs is szakszerűen gondozva, így gondozatlanul is minden zöld. De az ablaknál állva néha fura módon azt érzem, hogy szinte elindul a kezem, hogy kiszakítsam ott azt a magasra nőtt gyomot, vagy a metszőollóval levágjam a betonszegélyre kúszó, elszabadult borostyánindát. A régi metszőollóm megvan, de a kertbe vezető magas lépcsőn csak nehezen tudnék lemenni, mellesleg lehajolgatni se bírok. Micsoda szerencse! Mert különben képes lennék lemenni és gondozni. Ja kérem, az a hatvannégy év kertes házakban... nem múlik el nyomtalanul. 😄