2020, furcsa év...

    Kint süt a nap és -7° van. Napok  -  hetek?  - óta készülök, hogy megírjam ezt az összefoglalót. A megelőző években alig vártam : alkalom volt a visszatekintésre, a számvetésre. Most meg úgy érzem, mintha egy makulátlan fehér vászon előtt ülnék és el kellene mesélnem, mit látok rajta... Visszapillantásnak sem tekinthető egy elmúlt időszakra, hiszen benne járunk még mindig, mint valami ingoványban, mely lefelé húz, kíméletlenül. Segítségül hívom kis piros fedelű, legendás "Moleskine" naplómat (híres írók, művészek kedvenc jegyzetfüzete volt, köztük Van Gogh, Picasso, Hemingway-é...) is, melynek vajszínű lapjaira  -  nagyon fontos: nem üt át rajta a tinta!  -  naponta jegyzem fel kézírással a kisebb-nagyobb jelentőségű eseményeket, gondolatokat.

   A január ólomsúlyú ég alatt kezdődött, esőben, kedvetlenségben, néhány orvosi ellenőrzéssel egybekötve. Onkológusom olyan nyúzott hangulatban talált, hogy felírt egy enyhe kedély-javítót és megint előhozta a pszichológust. A tablettákat nem váltottam ki, de átmentem a pszichológushoz még azon frissiben. Beszélgetéseink kb. szeptemberig folytatódtak kéthetenként egy-egy órácskát, kivéve a karantén 2 hónapját és a nyári szünetet. Kellemes volt, de semmi különös változást nem hozott számomra, hiszen inkább kíváncsiságból, mint elkötelezettségből mentem el hozzá. Fiam még január közepén rávett, hogy nézzem meg velük Párizsban a Toulouse-Lautrec kilálítást, mielőtt bezár. Jól tette : életem legnagyobb élményei között tartom számon, hogy egyik kedvenc festőm világában elmerülhettem! Akkor még csak halvány célzások, rossz előérzetek a levegőben sejttették velünk, hogy a pár hét múlva kezdődő karanténnal életünk eddig ismeretlen tapasztalatát éljük majd át! Élelmiszerboltokon, gyógyszertárakon kívül minden bezárt, kiürültek az utcák, megállt az élet. TV, rádió, sajtó csak a járványról, a szaporodó halottakról, a kórházban kezelt súlyos betegekről szólt, ólomsúlyú veszélyérzet leplét terítve ránk. A szobám két ablakán elakadt a redőny (leeresztett helyzetben), s a szimbólumot olyan erősnek éreztem, hogy még ma is várja a jobb időket és a szerelőt! Majd akkor beengedem a fényt és a kinti világot a szobámba is...

   Először még talán élveztük is a helyzet szokatlan voltát, mert szép idővel, a természet ébredésével párosult. Az éjjel-nappal néptelen utcák látványa nagyon szokatlan volt, mint maga a kívül-belül ránkszakadt csend is. A levegő napok alatt kitisztult a különben soha nem szűnő autók bűzétől. Maradt a telefon és egyéb modern kommunikációs eszköz a beszélgetésre, hogy kicseréljük gondolatainkat a változásokról.

   Május 11-én kezdtek hosszabb pórázra engedni bennünket, de eleinte csak 20 km-es körzetben mozoghattunk, majd lassanként kiterjesztették az egész ország területére. Eljöhettek hát a gyerekek Anyák napjára, jún. 6-án. Nem tudtunk betelni egymással... Barátaim is egymás után szervezték a kerti uzsonnákat, és nem volt nap, hogy ne nézett volna be egyik-másik, legalább egy kávéra, beszélgetésre, esetleg vacsorára is. Megérkezett a kánikulai meleg, viharos záporokkal. Az élet lassan visszatért régi kerékvágásába és elkezdtünk a nyári vakációra gondolni... Az unokák nálunk töltötték a július végét. Fiam megvette a repülőjegyemet Magyarországra, hogy ne szenvedjem meg az autózást oda-vissza. Igy már nem tudtam kibújni az utazás alól... Meggyőződése, hogy engem időnként fel kell rázni, erőmön felüli lépésre biztatni, nehogy "magamba süllyedjek" lassanként. Van benne valami, de ritkán ismerem el, hogy ne bátorodjon fel túlságosan a felrázásra!... Alig maradt pár napom az ajándékok beszerzésére, de elutazás előtt még egy kis vacsorát szerveztem négy barátnőmnek.

   A Mindszenten töltött 10 nap szokás szerint feltöltött a család melegével, az unokák jelenlétével, akikkel vég nélkül elbeszélgethettünk, anélkül, hogy sietni kellett volna valahova... Visszatérésünk után a két hónap 100 km-es sebességgel rohant el és újra karanténba kerültünk, mondván, hogy meg kell menteni a karácsonyi ünnepeket, feláldozva a szilvesztert. Megmaradt belőle a kijárási tilalom este 8-tól, majd 6-tól reggel 6-ig. A boltok, iskolák nyitva maradtak, a vendéglők, mozik, színházak, múzeumok viszont reménytelenül zárva vannak. Decemberben óriási reményt keltve beharangozták a vakcinát, de 1 hónap után kiderült, hogy nincs belőle elég, ezért várni lell. Meddig? Ki tudja? Bizonytalan ideig...

( képek: "csak a szépre emlékezem...")