A „nemszeretem” év.
Év elején még el-eljárogattam orvoshoz, patikába, üzletbe, postára... Örültem, hogy már tudok mászkálni, igaz, hogy bottal és nagyon lassan, de így is jobb volt, mint az előző évben, amikor olyan gyenge voltam, hogy szinte állandóan feküdtem, csak orvoshoz mentem el, oda is csak taxival.
Apó betegsége és annak következménye engem is beteggé tett. Voltak már előtte is bajaim és azokhoz jött hozzá a cukorbetegség. Az elején inzulinnal kezeltek aztán 2020-ban átváltottunk gyógyszerre. Ezzel nincs is probléma, sőt! Ha jól emlékszem, márciusban voltam utoljára kontroll vizsgálaton. Akkor úgy volt, hogy 3 hónap múlva újra megyek, de azt már nem kockáztattam meg. A gyógyszereimet szedem, a cukromat rendszeresen ellenőrzöm, ha betartom a diétát, nincs semmi probléma. Igyekszem, igyekszem, de néha elcsábulok egy-egy régi ízre (csoki, krumplipüré, ilyesmik). Na, nem sokszor.
A 2019-es 44 kg-ról „feltornáztam” magam először 52-re, most meg már 57-nél tartok és itt kell megálljt parancsolnom. Ha most nem vigyázok, akkor visszatérek a régi kilóimhoz, pedig őket soha többé nem akarom látni!
Hát így vagyok testileg, lelkileg kissé rosszabbul.
Nem vagyok egy eljárogatós, régen is elég otthonülő voltam, de ez a bezártság, ez már nagyon sok és párosul némi félelemmel, így a kettő együtt, eléggé megviseli az ember lányát. A bevásárlást online intézem, a gyógyszereimet felhőbe töltik és a gyerekek hozzák el a patikából. Az erkélyre járok levegőzni.
Nem merek kimenni, talán nem kéne ennyire félnem, de a korom és a betegségeim miatt többszörösen veszélyeztetett vagyok.
A gyerekeket is alig látom, ha látom is, meg nem ölelhetem őket, nem adhatok puszit, csak állunk egymástól 1,5-2 méterre, maszkkal az arcunkon és én alig hallom, hogy mit mondanak. Maszk nélkül is nehéz volt megértenem őket, mert sokkal gyorsabban beszélnek, mint az én korosztályom, de maszkkal aztán végképp alig értek valamit. 2019 Karácsonyán voltunk úgy együtt, hogy semmilyen korlátozást nem kellett betartanunk.
Lányom és fiam dolgozik, nem otthon, nem olyan a munkájuk. Féltem is őket nagyon. Kicsilány dolgozott az egyetem mellett, Kislegény is dolgozott nyáron, de ezek a lehetőségek is elvesztek. Online oktatás van, amit nem igazán szeretnek. Annyi jó azért történt, hogy Kicsilány az angol és német nyelvvizsga után most a finn nyelvet tanulja. Kislegény, ha minden jól megy, érettségizni fog.
Apókám hiánya épp úgy fájt 2020-ban és fáj most is, mint amikor elment. Nem vigasztalom magam azzal, hogy az idő mindent begyógyít. Nekem már nincs annyi időm.
A családdal megbeszélve, regisztráltam oltásra. Várom, talán akkor egy kicsit megváltozik az életünk, remélhetőleg jó irányba és ez az év már jobb lesz, mint a tavalyi. Szabadabbak leszünk. Így legyen!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése