Nyelvek itt, nyelvek ott

Hogy is lehetne felépíteni egy bejegyzést ennyire átfogó és összetett témáról? Talán kezdem visszafelé, időrendben a jelentől, és majd eljutok a messzi múltig is.

Ami a jelent illeti, mostanság próbálok alkalmazni valamit azon módszerek közül, melyeket az okosok a demencia elkerülésére ajánlanak: például, hogy tanuljunk új dolgokat. Nosza, tanuljak hát olyan nyelvet, amit  még sosem. Így felmerült a japán, mivel az már tizenéves korom óta érdekelt, elsősorban az akkori levelezőpartnerem, Michiko miatt, meg egyébként is mindig csodáltam azt a vidéket, az országot és tájait, a merőben már életfelfogású embereket, de akkoriban a konichiva, sayonara és arigato gozaimasu-n kívül nem ismertem több japán kifejezést. Nemrég tehát nekiestem a duolingónak, ráadásul a japán magyarral társítva is működik rajta. Hát… voltak vele gondjaim. Elsősorban a magyar fordításával, például amikor nem fogadja el a jó mondatot, hanem ragaszkodik a minálunk germanizmusnak számító határozatlan névelőhöz – és nem és nem és nem fogadja el anélkül a fordítást, nem enged tovább – bár a japán mondatban nincs ott semmiféle névelő, jogosan fordítom anélkül. Viszont már tudok rizst, sushit és teát kérni, valamint megértem, ha valaki azt mondja egy harmadik személyről, hogy ő menő ügyvéd, illetve nagyon kedves orvos. 😊

Szintén a duolingón most a törökkel is próbálkozom, nem rossz, csak az a baj, hogy nincs magyarral párosítva, tehát amolyan kettős csavarral, még angolul is kell közben gondolkozni, ez azért megnehezíti a dolgot még akkor is, ha nagyon egyszerűek a mondatok. De agytornának ez is megfelel. A török egyébként is érdekel, a nyelvi rokonság miatt is, mármint a mi nyelvünkben fellelhető rengeteg török jövevényszó okán.

Ezt megelőzően harminc évig mindig olyan munkakörökben dolgoztam, ahol elengedhetetlen volt a nyelvtudás. Nem egy, hanem sok nyelv ismerete valamilyen szinten, de ha nem volt, menet közben megszerezte az ember, akár akarta, akár nem. Én akartam, nagyon is akartam, kifejezetten élveztem, hogy mindig újabb és újabb nyelvekbe áshatom bele magam, mert muszáj. Ha meg akartam tudni, miről szól egy könyv, akkor valahogy el kellett érnem, hogy legalább a lényegét megértsem. A mindenféle szláv nyelvekkel se volt mindig egyszerű, mert azért a lengyelt megfejteni… hát ahhoz édeskevés, hogy tudok oroszul. De fel kellett ismernem az albánt, az észtet, litvánt, lettet, az albánt, a rétorománt és egyáltalán, bármilyen nyelvet, legalább annyira, hogy tudjam, milyen nyelven íródott a könyv. És akkor még nem említettem a tőlünk eltérő írást használó nyelveket, tehát ha egy könyv görögül volt írva, akkor is rá kellett jönnöm a lényegre, legfeljebb a görög ábécét kellett kicsit silabizálnom, vagy ha olaszul volt írva, de gyanús volt, hogy ókori görög vagy latin személyekről szól, akkor észre kellett vennem, hogy mely görög vagy latin nevek vannak ott „olaszosítva“. Többek közt ilyen indíttatásból kezdtem olaszul tanulni, ebben sokat segített a latin, úgyhogy egy év múlva kijutottam egy kicsit túlzó kifejezéssel egyeteminek nevezett nyelvtanfolyamra egy hónapra Dél-Olaszországba. Kétségtelen, hogy valamennyi tudást szereztem ott, de az olaszokat nem szerettem meg, vessenek a mókusok elé, de valószínűleg én vagyok az egyetlen, akit nem varázsol el azóta sem a mediterrán életfelfogás (értsünk ezen bármit is). A nyelvet sem akartam tovább folytatni, bár néha beleolvasok a neten olasz cikkekbe, ha érdekel a témájuk, nagyjából meg is értem, de fejleszteni sose szándékoztam az olasztudásomat.

Szóval, még mielőtt a munkám révén ragadtak volna rám a legkülönbözőbb nyelvek, az ezt megelőző időkben, vagyis a messzi múltban három nyelv játszott szerepet az életemben: az orosz, a latin és az angol. Az orosz magától értetődően jött, a latin meg hozzáragadt, mivel a gimnáziumban olyan osztályba kerültem a beiratkozáskor, ami orosz tagozatos volt,  második nyelvként pedig nem németet vagy egyéb "nyugati" nyelvet tanultunk, amint az a három párhuzamos osztályban történt, hanem latint. Hamar kiderült, hogy számomra ez volt a legjobb megoldás. Szerettem nagyon a latint, de később is mindig nagy hasznát vettem a magyar szakon  és a munkámban is. És persze sok egyébhez is kellett  a latin, és állítom, hogy mindenkinek szükséges is lenne az életben. Nagyon elhibázott lépés volt minden alkalommal, amikor megszüntették a latintanítást a közoktatásban. 

Ismerjük az alapszabályt, hogy a nyelvtanuláshoz elengedhetetlen a motiváció. Hát, ami engem illet, mindig az motivált, hogy érdekelt egy nyelv. Aztán a másik is érdekelt, meg a következő is... Az angolt még középiskolás éveimben kezdtem csak úgy kedvtelésből tanulni egy művházbeli tanfolyamon. Valami nagyon alapszintet sikerült elérnem, például könnyebben tudtam a japán lánynak leveleket írni, mint ha minden egyes szót a zsebszótárból kellett volna kibogarásznom.  Az egyetemen a nem-nyugati nyelvszakosoknak választaniuk kellett egy nyugati nyelvet, ez lett nekem az angol, amit ha jól emlékszem, két évig gyűrtünk. Újságcikkek, szótározás, alig nyelvtan, semmi társalgás, ebből állt a két év, nem ért sokat, legalábbis nekem. Később, már munka mellett valamennyi ideig próbálkoztam még az angollal egy TIT-nyelviskolában, kevés sikerélménnyel. De amikor beütött az internet korszaka, akkor mégis rengeteget számított, hogy valamennyire már ismertem az angolt, és ez ma is sokat számít.

Hogy is álltam/állok én az orosszal? Azt tanultam a leghosszabb ideig, összesen tizenhárom évig, ha csak a tanulmányi éveket számolom. Magát a nyelvet mindig szerettem, csak a leíró nyelvtannal keserítették meg az életemet az egyetemen, amit olyan részletességgel és főleg oroszul(!) igazán nem kellett volna a fejünkbe tömni. Ma már meg se kísérelném azokat a definíciókat és szabályokat visszaadni, de nem is kellene, mert nem a bemagolt szabályoktól használjuk jól a nyelvet. De mindent összevetve biztos, hogy ma már sokkal jobban tudok oroszul, mint amikor befejeztem a hivatalos tanulmányaimat, mivel később is szinte folyamatosan foglalkoztam vele. A munkámban is majdnem végig szükségem volt rá, de saját indíttatásból is időről időre visszatértem hozzá, olvastam, amihez hozzáfértem, az internet  beköszöntével pedig sokkal több lehetőségem lett a gyakorlásra. Ma már rászoktam, hogy a legtöbb idegen nyelvű youtube-videó feliratát, ha egy mód van rá, átállítom oroszra, azt nagyon élvezem, remek nyelvgyakorlás. 

De ha már nyelvek, ne feledkezzem meg az anyanyelvemről: hogy is állok én a magyarral? A magyar szakon a nyelvtörténet volt, ami igazán és maradéktalanul érdekelt, és ma is bármikor bele tudok mélyedni ilyen témába, ha úgy adódik. A szakdolgozatomat is nyelvtörténetből írtam és mondhatom, egyszerűen élvezet volt vele a munka.  Egyébként pedig más nyelvek története is ugyanúgy érdekelt és érdekel ma is, bár már csak ritkán ásom bele magam egy-egy feltételezésbe. Bármelyik nyelv évszázadok során történő alakulása annyira izgalmas, hogy annál érdekesebbet nemigen tudok elképzelni.  És ha ez a nyelv az anyanyelvünk, ettől még szebb az egész.