Ahány nyelv, annyi ember

    Ideje lenne nekilátnom a nyelvekről szóló krónikának, hiszen, ha úgy vesszük, életem sorsdöntő fordulatát is ők okozták. Sokféle kíváncsiságomnak 10 éves koromtól egyik területe lett az orosz nyelv. Előtte is megvolt ugyan bennem nyomokban az idegen nyelveken értés iránti csodálat : Anya néha idézte a pár német mondatot, ami megmaradt benne a polgári iskolából, ahol apácák tanították a németet vesszővel a kezükben, hogy lecsaphassanak a hibákra. Máig is megmaradt emlékezetemben ez az egyetlen mondat : "Unten ist der Fussboden, oben ist die Decke", amint az idegen szavakat ízlelgettem magamban. Mindkét nagyapám hónapokig orosz fogságban volt az első világháború idején. Az apai a Kaukázusban egy tanyán, az anyai pedig a Krímben, egy cukorgyárban dolgozott. Mindkettőjükre elég sok orosz szó ragadt, meg tudták értetni magukat. Anyai nagyapám, a kőművesmester, a második világháború alatt a falun átvonuló oroszoknak tolmácskodva megmentette egy-két honfitársa életét...

   Már a nyolcadikban részt vettem a megyei orosz versenyen, második lettem és vásárhelyi Bethlen Gimnáziumban annak a Bosos Mártinak a padtársa és jó barátnője lettem 4 évre, aki előttem az első helyezést elérte. A gimnáziumban már megnyertem a megyeit és az országoson találtam magam, ahol szintén az első tíz között (ha jól emlékszem, negyedik) lettem, amivel megtakarítottam az írásbeli érettségit és felvételit. Mellé a franciát választottam második nyelvnek (az orosz tagozaton az osztály fele a latint, a másik fele a franciát választhatta... már akkor is az élő nyelvek vonzottak jobban...)

   Onnan már magától értetődött az egyetem francia-orosz szakja. A szegedi egyetem orosz tanszéke kiváló tanárokból állt. Nem megyek bele a részletekbe, de ehhez járult még a másfél éves szovjetunióbeli képzés is. Bőven álltuk a szintet a pesti, debreceni csoportok színvonalával. Franciából természetesen alaposan lemaradtam, pedig volt egy francia lektorunk is az egyetemen, Mademoiselle Brachet, aki sokat tett a beszédkulturánkért.

   Szentesen kezdtem, főleg oroszt, de franciát is tanítani, mindjárt tagozatos osztályokban, és nagyon szerettem tanítani. Máig is nosztalgiám van e pár év iránt. Szerettem a diákokat is, néhányukkal ma is kapcsolatban állok.

   Akkor jött a gimnáziumba az első francia lektor, pont amikor én pedig 1 éves francia ösztöndíjra készültem Grenoble-ba. Már az útlevelem is megjött (az a bizonyos kék színű, nyugat felé), amikor visszaküldtem útlevelet, programcsomagot és eldöntöttük G-rel, hogy összeházasodunk. 

   Mikor vette életem folyása a fatális fordulatot?... Hajlamos vagyok rá, hogy azt feleljem : gimnazista koromban, amikor a latin helyett a francia nyelvet választottam, hiszen ellenkező esetben nem lettem volna francia szakos tanár, sőt, valószínűleg nem is Szentesre kerültem volna.

   Ezzel viszont eddig 3 generáció sorsa pecsételődött meg... Én pedig belekóstoltam pár idegen nyelvbe, a németbe, a szerb-horvátba, a bolgárba, de még törökbe is! Mindannyiszor élvezettel szívtam őket magamba, mert idegen kultúrák felfedezéséhez, a másik és magam megértéséhez vezetett. Nekem pedig a kommunikáció, bevallom, nélkülözhetetlen életelemem.

   Itt, Észak-Franciaországban fellelhetők az itteni tájbeszéd nyomai, főleg az idősebb korosztályban. Abból is lehet szemezgetni, mert mint minden nyelvi kifejezés, tükrözi az őt beszélőket. A nyelveket mindig is úgy szívtam magamba, mint egy vízszomjas szivacs (szerencsére, fiam is tőlem örökölte ezt a szerencsés hajlamot) : nem féltem, ha eleinte nyelvtanilag nem is volt tökéletes, ha hiányzott a pontos szó, lényeg a megértésen, megértetésen volt! Később jöhetett a tökéletesítés, amiben viszont az olvasásnak, később az írásnak nagy szerepe van. Néha töredelmes, de mindig boldogságos út!