...örök dilemmáim legnehezebbike. Soha nem fogom tudni eldönteni, hogy vannak-e véletlenek vagy nincsenek. Ha mégis döntenem kellene, azt mondatná velem a megengedő énem: véletlenek igenis vannak. Még akkor is, ha sok kedves ismerősöm állítja, véletlenek márpedig nincsenek.
Amikor csak rajtam múlt, mindig igyekeztem utolsóként vizsgázni. Most viszont igyekszem első lenni e témában, hogy ne befolyásoljanak az előttem szólók.
Túlélési technikám pár évtizede, hogy azt gondolom, minden úgy van jól, ahogy van, „bárhogy lesz, úgy lesz”, ahogy a régi nótában Koncz Zsuzsa megénekelte. Többnyire úgy sincs igazán ráhatásunk a történésekre, a jól el-, és megtervezett dolgainkat a legváratlanabb dolgok, „véletlenek” húzhatják keresztbe. Ilyenkor aztán mérgelődünk, ha van kit okolnunk a sikertelenségért, akkor meg is tesszük, és rögtön másokat hibáztatunk.
Ha csak egyet kívánhatnék az „Aranyhaltól”, az a bizonyosság lenne. Hogy mindenről és mindenre tudjam a biztos választ, miért történtek velem meg ilyen-olyan események, történhettek volna-e másképp, ha a véletlen közbe nem szól?
Most is, mint máskor, elolvastam egy-két témánkhoz kapcsolódó internetes cikket. Hatalmas az irodalma, hamar elvész benne a kutakodó ember. Bevallom, sokkal érdekesebbnek találtam böngészni benne, mintha regényt olvastam volna. A további értelmetlen szócséplésem helyett elmesélek a nem kevés véletlenszerű életeseményeimből kettőt.
1978-ban, a házasságkötésünket követő évben nagy szerencsével OTP-s lakást vásárolhattunk Debrecen első igazi nagy lakótelepén, az Újkertben. A szerencse úgy hozta, hogy közel akkori munkahelyemhez az Alföldi Nyomdához, egy 14 emeletes házgyári épület 112 lakásából sorsolás alapján kaphattuk meg a lakásunkat. A sorsolást abban a házasságkötő teremben tartották, ahol előző évben házasodtunk. Ez is véletlen? Az előttem húzók szinte kivétel nélkül valamennyien a tizedik emelettől felfelé húzták ki az ajtószámaikat. És akkor jöttem én. Belekotortam a kalapba, mint tombolahúzáskor szokás, és nyugodtan adtam át a papíromat az ügyintéző férfinak. Első emelet ötös ajtó. A jelenlévőkből kiszakadt egy hangos „húúúúú”, és én nagy megnyugvással, széles mosollyal az arcomon ültem vissza a székemre. Bár a házban két lift működött, mégis egyszerűbb lett volna áramszünet esetén az első emeletre felsétálni, babakocsit, teliszatyrot felvinni.
Szüleinktől az 1970-es évek elején a bátyám és én egymás melletti sorszámmal kaptunk egy-egy ötezer forintos gépkocsinyeremény betétkönyvet. Én már el is felejtkeztem róla, amikor édesanyám telefonált 1978-ban, hogy kihúzták a számomat, és nyertem egy Zaporozsec (Z) szovjet gyártmányú személygépkocsit. Férjem még viccesen hozzá is tette, hogy egy kis „s-betű” igazán állhatott volna a Z után, mert neki nem igazán tetszik ez a Zápor Jóska. Meg is toldottuk a nyereményt pár tízezer forinttal, és így lett Zsiguli a Zaporozsecből férjem és a család megelégedésére.
Meglehet, hogy keverem a szerencsét a véletlennel, de bármennyire szeretném, akkor sem tudnám eldönteni hova soroljam a fenti életeseményeimet. Viszont ez a két példa is azt mondatja velem: véletlenek márpedig vannak!
5 megjegyzés:
A leírtakról a valószínűség kategória jut eszembe. Érdekes írás.
Éva, de jó kis írás, és de jó, hogy megkezdted a sort!
A Te véletlenjeid itt a szerencsés véletlen kategóriát képviselik. 🤗
Véletlenül😂 nekünk is 78-ban volt az esküvőnk, de nem az azt követő évben, hanem 8o-ban voltunk sorsoláson (mi a sportcsarnokban), bánatunkra a legkisebb lakást húztuk, de szerencsésen elcseréltük egy picit nagyobbra.
rhumel
Éva, teljesen jó történeteid vannak! A szerencsés véletlen és a hívő bizonyítéka hitének alátámasztására igazolás lehet. Neked meg jó, hogy a bajok elmúltával a dolgok jobbik oldaláról szemlélhető a világod. Akár véletlen, akár felsőbb akarat hozta, ami történt.
Az ötezer ft-os gépkocsi nyeremény betétkönyvhöz: az édesapám különóráiból gyűjtötte össze a rávalót az első sorozatok közül valamelyikben, talán a 60-as években. A betétkönyv megvan, ő már nincs köztünk. A mai napig követjük a sorsolásokat, soha egy fillért sem nyert.
Arra gondoltam mindvégig, Éva, miközben olvastalak (kétszer is), hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen közöttünk, akinek fogalma sincs (nemhogy emléke, tapasztalata) a M.o-on a hetvenes években folyó sorshúzásokról és egyéb bonyolult lakáshoz és autóhoz jutásról... Miután elhagytam a szülői házat (1966-ban), mindig kollégiumban, ill. albérletben laktam és 1974-től külföldön... igy sose tapasztalhattam ezt meg... Mindig kilógtam volna a sorból?... Elmentem a realitások mellett, úgy tűnik... (Rózsa)
Kedves Mick, Rhumel, Klári és Rózsa! Köszönöm szépen a hozzászólásaitokat. Tudom, gyerekes dolog, de az írásaim utáni kommenteknek úgy örülök, mint kiskutya a "jutalomfalatnak":))) Szinte nagyobb izgalomban tart, mint maga az írás.
Örülök, ha a történeteimet mások érdekesnek, szórakoztatónak találják. Én is ugyanezt érzem, amikor mások történeteit olvasom. Mindenki egy külön kis univerzum.
Rózsa! Megnyugtatásodra írom, hogy én itt Magyarországon élve soha nem követtem, hogy mások milyen módon jutottak lakáshoz, s hogy nagyon sokan "sorsolás" útján, én is csak azért tudom, mert véletlenül nekem is részt kellett vennem benne. Lehet, hogy nagy szerencse inkább, ha netán kilógtál a sorból.
Megjegyzés küldése