Én korom, te korod, ő kora

A saját korom sokáig nem érdekelt. A mások számára oly félelmetes negyven semmit nem jelentett, ráadásul akkoriban az életemnek egy kifejezetten aktív, mozgalmas időszakát éltem, annyi minden történt velem, hogy eszembe sem jutott aggódni éveim száma miatt. Az ötvenedikre nem is emlékszem, a hatvanadikra... na, arra azért már kicsit felkaptam a fejem. A hatvanötödiknél kezdtem igazán felébredni, az már megnyomott, főleg a gondolat, hogy innen már megyek a hetven felé, óh, borzalom! Elutaztam pár napra, hogy aztán vasárnap betöltvén a hatvanötöt, hétfőn már ingyen vonatozhassak haza. De az igazán ijesztő a hetven volt, meg azóta minden következő is, azok ellen már semmi nem segít. 

Sokszor eszembe jut egy régi interjú Mácsaival, aki akkoriban Becket Tamást játszotta a Becket avagy az Isten becsülete című darabban. Az egyik jelenetben Becket Tamás több évtized után újra találkozik a barátjából időközben ellenségévé lett királlyal, aki így szól: "Megöregedtél, Tamás." Mire ő: "Felséged is." Mácsai azt mondta, a bemutató után jó néhány előadásnak el kellett telnie ahhoz, hogy erre a mondatra megtalálja a megfelelő hangsúlyt, azt a hangot, amely kifejezi a lényeget, vagyis hogy „jaj, Istenem, de megöregedhettem én, ha te ilyen baromi öreg vagy...” Pontosan ezt érzem minden alkalommal, amikor régen látott kortársaimmal találkozom, az ő változásukra való rádöbbenés egyúttal a magaméra is ráébreszt – nem mintha addig azt hittem volna, hogy én a régi maradtam. És mostanra elérkezett az idő, amikor idegen hasonló korúakról már úgy beszélek, hogy "olyan korombeli, szóval hetvenes" – ilyenkor tudatosul bennem, hogy igen, hetvenes vagyok, még jó, hogy azt nem mondom, "olyan korombeli öregasszony".

Mások életkorát fiatal korunkban nem tudtuk jól megítélni, húszévesen a harmincon túliakat már öregnek éreztük. Évtizedek múltán jöttem rá, hogy a szegedi tanáraink közül némelyik még harminc se volt akkoriban, tehát alig volt pár év köztünk, ez utólag meglepő felismerés volt. Amikor a 90-es években rátaláltam egy tanárunk hatvanadik születésnapját köszöntő kötetre, el sem akartam hinni: hogyhogy még csak hatvan éves? Huszonvalahány évvel azelőtt végeztünk, és már akkor is amolyan bácsi-szerűnek (mellesleg: rettegni való bácsinak...) érzékeltük, pedig ezek szerint még 40 sem volt! Mondom én, hogy a mások kora az ember bizonyos életkorában megítélhetetlen.

Ha feltennék nekem a kérdést, hogy a saját életkorszakaim közül melyikbe mennék vissza szívesen, tulajdonképpen bármelyikbe. A gyerekkoromba is, húszas, harmincas éveimbe is, de leginkább a gyerekkoromba, mert az minden nehezítő körülmény ellenére is maradéktalanul szép, biztonságos és szeretetteli volt. A húszas, harmincas éveim időszaka pedig – szintén minden nehézség ellenére is – érdekes, mozgalmas és emlékezetes volt. De az ötvenes éveimet már kösz' szépen, nem akarnám még egyszer  végigjátszani, arra már egészen más szoftvert kérnék, ha valaki mégis visszatuszkolna oda. 😌

Egyébként pedig mindenki csak annyi idős, amennyit éppen betöltött, és ez kitart pontosan egy évig. Sose mondom, hogy a hetvenötödikben vagyok, mert a 75 még messze van, az majd akkor lesz, ha betöltöm – hogy úgy mondjam, azt még meg is kell érni –, addig pedig minek emlegetni? Épp elég rosszul hangzik már a 74 is, dehát nincs mit tenni, ez van. 😉