Igazán megörültem az új témának, és a családi mindenféle dolgaink utáni időre, február végére remek kis programnak tűnt, összeszedegetni az életem fontos utcáit.
Aztán jött az a szörnyű reggel, amikor megláttam a háború hírét...
Azóta se tudok ettől a gondolataimmal elszakadni.
"Hallom a híreket
Nézem a képeket
Mért kell, hogy így legyen, ó istenem" - bennem is egyre csak szól a dal: Békét a világnak!
Az életünk persze, a maga kis egyszerű napjaival, zajlik, jaj, mit is mondok, csordogál inkább, "működünk", tesszük, amit kell, az egyszerű hétköznapokban élve.
Az én kedves utcáimról kellene írjak...Talán, ha lassan belefognék, kicsit elterelném a figyelmemet és az aggódást egy időre felváltaná a visszatekintő nosztalgia ?! Próba szerencse, nekilátok:
59. decemberében, egy havas téli este költöztünk be az Iskola utca 94-be. Azon az őszön lettem 3 éves, így az előző utcákról nincs emlékem (a sz-i Erkel utca után két faluban is laktunk, Baranyában, kicsit a házakra emlékszem, de csak homályosan persze).
Nos, szóval az Iskola utca. Az első pillanat a beköltözéskor, amit valóban fel tudok idézni, mert ez a saját emlékem, emlékmorzsám már, ahogy Apa nyakában visz fel az utcai kaputól a lépcsőn és a nagy fenyő alsó ágairól a tarkómra hullik a hó. Az a fenyő még megvan, pár bejegyzéssel előbb, a kert témánál ide is tettem a képét.
Az iskola is természetesen a mi utcánkban volt, 3 házzal odébb lakott az igazgató bácsi és felesége, Magdi néni, az én elsős tanító nénim. Abban az épületben volt egy osztályterem is, ott tanultam meg írni, olvasni, számolni. Olajos padlójú, vaskályhás hely volt, azokkal a réges-régi padokkal telezsúfolva (hisz nagyon sokan voltunk, Ratkó-gyerekek). A pad közepén egy lyuk volt a tintásüvegnek, és mélyedés fent a tollszárnak. Töltőtollunk se volt még, a tollszárra rászorított fém hegyet mártogattuk bele a tintába. Hát... Volt bőven paca a füzetben, és bizony az ujjaink is kékek lettek a nagy igyekezetben 😊
A kép igencsak rossz minőségű, de a szívemnek nagyon-nagyon kedves.
A mi utcánkat gondolatban ma is végig tudom járni, a házakra, a bennlakók arcára is jól emlékszem, a nevekkel azért gondban vagyok néha. A legjobb talán a házunk melletti nagy rét volt, a rengeteg színes vadvirággal. Aztán kiparcellázták, beépült a rét, mi pedig elköltöztünk a Velinszkybe.De előbb még volt pár fontos utcanév az életemben. Ötödikes koromban, kicsit elcsúszva az évkezdéstől, októberben átíratott nagymamám az Alkotmány utcai gyakorlóba. Nála laktam ugyanis pár évig a Munkácsy utcában, onnan sétáltam el a suliig. Már nem emlékszem, miért nem volt mindig buszbérletem, de ezek a reggeli séták csodálatosak voltak. Egy szép város legszebb részein kellett keresztülmennem. A Zsolnay kút, a Széchenyi tér, a Dzsámi, majd végig a Székesegyház előtt át a parkon, még pár kis utca és odaértem - jó hosszú út volt, mai szemmel nézve. Az ősz volt talán a legszebb ezen az útvonalon.
Első gimnázium után elköltöztünk, a mostanra Kígyó utcába, ez lett a Velinszky Lászlóból. Nagymamám mesélt róla, Kecskeméten a tanítóképzőbe együtt járt a testvérével, (talán Margitnak hívták), akivel levelet csempésztek be a bebörtönzött bátyjának, karonfogva sétálgattak, úgy tettek, mint fecserésző diáklányok, és a kerítés adott helyén hagyták az üzenetet. Nagymamám szerint ez elég veszélyes volt, de legyőzték a félelmüket. Azt is hozzáfűzte, Velinszky egy rendes ember, egy jó tanító volt, de kerékbe törték és meghalt. Kicsit utánaolvastam, valóban a fehérterror áldozata volt. De hogy miért lehetett épp Kecskeméten fogságban?
A következő iskolám Jókai utcában volt, és van ma is, de már más néven. Nekem örökké "A József"marad, a józsefes emlékeim legszebbek a felnőtté válás idejéből. Az a 3 év - (mert az első gimis évemet egy másik városban végeztem el, és nem utcában, hanem egy téren).- és annak a három évnek a történései, merem mondani, tettek azzá, aki ma vagyok. Kitágult a világom, meghatározódott, mi az, ami érdekel, ami fontos, mi az, ami lényeges (ami ugye a szemnek láthatatlan...), amilyen értékrend szerint fogok élni. Ami főleg a szüleimnek és az akkori barátaimnak és a nyitottabbá váló 70-es évek légkörének köszönhető.
Aztán jött egy kis visszatérés a Munkácsyba, majd albérlet, a szépnevű Mezőszél utcában, amiről Apukám is írt egy verset fiatal korában, és újra haza az akkor még Velinszkybe.
Saját lakásba, a Széchenyi utcába kis családommal, pici, 4 hónapos lányunkkal költöztünk. Pár év múlva elhagytuk, jó kis hely volt ugyan, boltok, piac és belváros közelségében, de zajos, lift nélküli negyedik, jó hogy most nem kell oda felmászni.
35 éve már ugyanott élek, most, hogy kiszámoltam, meg is döbbentem...
A városunk nekem legszebb utcája, csendes, hosszú, tele összehajló nagy fákkal. Vezér-utcák vannak a környéken, Álmos, Bulcsú, Botond, Töhötöm. A mienk Zsolt.
Csak néha hagyjuk el, ha kiruccanunk a Balcsira, egy pici zsákutcába, annak a neve is szép: Kazinczy.
Hát végére értem a számomra fontos utcáimnak.
És hiába próbáltam elterelni a gondolataimat... Azok a lerombolt házak, a szétlőtt, találat érte házak lakói vajon visszatérhetnek-e az ő utcájukba? Lesz-e ott utca még egyáltalán ?!
Rhumel, ebben a városban egyszer jártam felnőtt koromban, csak a tér meg a nevezetes látnivalók rémlettek elő a bejegyzésedből. Egy baranyai falura viszont jól emlékszem,ott dekkoltunk a háború alatt, mert féltünk az oroszoktól, elég rossz sajtójuk volt Szegeden. A második ukrán front várható útvonalába estünk. Ibafán a keresztapám édesapja fogadott be bennünket.
VálaszTörlésVissza a szülői házba később jutottunk, az utca állt, néhány lövés helye a szemben lévő iskola falán jelezte csak, hogy bejöttek az oroszok. Az iskola nálunk is, mint a tiéd: olajos padlójú, vaskályhás volt,a padokon tintába mártott tollal írtunk, rengeteg itatós papír fogyott.
Az osztályképed aranyos. Nekem is van egy, de nem mint tanuló, hanem mint osztályfőnök díszelgek a gyerekek között. A téren nálunk bórtön volt, a hírneves Csillag, ide köztörvényes bűnözőket hoztak, Kecskeméten inkább politikai elítélteket helyeztek el.
A te vezér-neves utcáid az én városomban összefoglaló nevet kaptak. Házas életünkben első lakásunk a Hétvezér utcában volt.
Látod, nem ismerem a te utcáidat, mégis milyen sok mindenre emlékeztettél velük! Jó volt olvasni.
Mint már annyiszor, itt egymás közt, egymás emlékeihez kapcsolódunk újra és újra. ��
VálaszTörlés- Nagyszüleim Szenttamásról menekültek, majd a pécsi sörgyárban húzták meg magukat. Nagyapám bejárt onnan a városházára dolgozni, egy reggel a cipője eltűnt. A szintén ott elszállásolt felszabadítók vették kölcsön, örökbe. ��
Szerencsére más ijedelem nem volt.
- A közelünkben van a Hétvezér téri iskola, a Géza és az Álmos vezér sarkán :) - gyerekeink oda jártak.
Kedves Endi, gyógyulj meg minél gyorsabban a tavaszi nyavalyából, hogy melőbb élvezhesd az éledő Balatont!
VálaszTörlésSzámomra nehezen elképzelhető ilyen sokáig egy helyen lakni - úgy látszik, ehhez voltam programozva... Már ez a mostani majdndm 32 év is kezd nagyon rám nehezedni: az az érzésem, hogy lassan megadom magam az öregségnek, hgy csúszok a lejtőn lefelé és már semmi új megváltás nem érhet...