A 2020-as évemet képekben összegeztem, remélve, hogy 2021 majd szabadabb, felhőtlenebb lesz, aggódástól mentesebb és boldogabb, vidámabb. És lőn. A sorsnak hála, valóban szebb lett a múlt évünk, nehéz, de szép.(Bár volt olyan kommentelő tavaly, aki óva intett, hogy ne vigyem túlzásba a reménykedést. Hát nem esett jól, bevallom, de nem ijesztett meg. 😀)
Persze minden relatív, Klári év-összefoglalóját ismerve, most szégyenkeztem és összeszorult a szívem, ahogy leírtam a nehéz jelzőt....
A bizakodásra. az optimizmusomra azért nagy szükségem volt, az aggódás, féltés legyűrésére, és a minden rendben lesz mantrázása se volt ritka. Sokszor eszembe jutott Fodor Ákos Három negatív szó című versikéje:
NINCS
SEMMI
BAJ
És ezt áttettem tavaly, és most is átteszem jövő időbe: nem lesz semmi baj.
Szeretném ezt 2022-re saját mottónak. Jövőre úgy remélem, hiszem és bízom benne, leírhatom megint, hogy így is lett, a sorsnak hála.
A képeket idén nehéz lesz kiválogatnom, mert túl személyesek, nem szokásom a családtagjaim fotóival illusztrálni a bejegyzéseimet. Így érzem helyesnek. Pedig de nagyon nehéz megállni! 😉 Négy csodálatos fiúcska nagymamájaként tele a telefonom, a számítógépem, a google-on a tárhelyem az ő képeikkel. Ahogy az első covidos évben, tavaly is rengeteget jelentett a sok, applikációkkal küldött pillanatfotó, helyzetjelentés, napi beszámoló a gyerekeimtől. Talán ez volt a legfőbb örömforrás az oltások előtti hónapokban, amíg nem találkozhattunk.
Nehéz összefoglalni, hogy is zajlott a mi tavalyi évünk. Csak a szépre emlékezem, mint a dalban. De bizony bármilyen idilli is a tényekkel, történetekkel, eseményekkel leírt 2021, volt benne bánat, barát elvesztése feletti gyász, könny, néha zokogás is, bevallom. És a féltés, amit a legnehezebb legyőzni. Főleg ha olyan messze vannak, akikért aggódunk. De kell a kontraszt, szoktam ismételgetni magamnak, hogy még jobban tudjak örülni apróságoknak is.
Azért, hogy viszonylag egészségesen, szerencsével, átvészeltük, hálás vagyok a sorsnak.
Év elején még kicsit együtt lehettünk az unokákkal, aztán megint átcsapott a fejünk felett a hullám, már nem is tudom, hányadik. M. nyolcadik születésnapján, februárban már nem lehettünk ott, Húsvétkor az udvaron ettük a sonkát, a kalácsot, és az -akkor még- legkisebbet, a kétévest is a teraszon köszöntöttük áprilisban.
És az én csodálatos, drága kislányom 40. születésnapján se repülhettünk hozzá.
/ez a 40 nekem bűvös szám, mikor én lettem 40, azon a napon kelt fel Anyukám utoljára, a férjem vigyázta léptekkel, és adott nekem egy szál strelíciát, hogy most már ez az én virágom lesz...Apámtól de sokszor kapott! A 40-hez az is fűz, elhatároztuk, a lányom meg én, hogyha majd ő lesz negyven (én nemrég múltam akkor), újra elmegyünk a Dalí múzeumba Figueresbe. No oda se mentünk ugyan, de ennek nem a korona, hanem sokkal örömtelibb oka volt, babavárás lett a tavalyi tavaszból.
No de nagyon elkanyarodtam, szokás szerint, az összefoglalótól. 😉/
Tehát: miután megkaptuk a 2.oltást, és enyhült a vírus-helyzet is, fellélegezhettünk picit.
A tavasz vége felé, nyáron és ősszel is igyekeztünk bepótolni, az egymás nélkül töltött időt. Volt mindegyik évszakban sok kirándulás, pecatábor, balcsizás, biciklizés mezítláb le a vízhez, hajnali úszások, mint rendesen. Mintha rendes lenne az élet, megint... ?!
Májusban pedig megszületett a mi drága kis unokánk, a 4. fiúcska a családban, a három unokatesó nagy örömére. Azt tervezgetni se nagyon mertük, mikor láthatjuk majd igazából is, nemcsak a képernyőn...
Aztán ősszel, valamikor szeptember elején újra figyelmeztetés és erőteljes tanács jött, imigyen:
" Anyukám, megint mindenhova csakis maszkban menj, és csak oda, ahova nagyon muszáj."
Amit nekem a "kis"Fiam előír, azt szigorúan be is tartom. Amúgy is fokoztuk az elővigyázatosságot, és novembertől még szűkebbre szabtuk az életünket - hiszen készültünk a közös karácsonyra.
Mert félve és óvatosan, de egyre bizakodóban kezdtük remélni a közös, nem csupán virtuálisan, de igaziból együtt töltött ünnepet.
Az őszi időszak persze itt-ott nem várt kanyarokat vett, de nem hagytuk eltéríteni magunkat.
November végétől már valóban készülhettem a várva várt családi karácsonyra. Boldogan és izgalommal. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megadatott, hogy újra láthattuk egymást, kétévnyi rettenetes elszigeteltség után. Egy anyának, nagymamának látni azt a határtalan, sugárzó szeretetet, ahogy a gyerekei egymást átölelik, ahogy az unokái a nagynénjük karjába simulnak, ahogy örömkönnyektől fénylik az arcuk és suttogják, hogy úgy hiányoztál....Nincs ennél nagyobb boldogság, azt hiszem.
Az évet tehát csodálatosan zárhattuk, volt még egy jó pár nap ráadás is, karácsony előtt és után, hogy az új kisfiút is mind megcsodálhassuk, megismerhessük egymást, játszunk és nevessünk, amennyi csak belefért.
(Az aggódás persze megint itt van, de ez már az újabb év "meséje".)
Próbálok, bár kissé rapszodikusan, rendszerezés nélkül fotókat is ideválogatni. Ami publikus, az főleg kirándulások, virág, Balcsi, kisült kenyerek és egyebek fotója lesz, picit lehet ömlesztve. Most ennyire telik.
Fényképeztem mindenfélét, íme:
Erre a látványra ébredtem 2021.január elsején, reggel:
Tavaszi virágok:
Virágok, amik vagy ritkán, vagy már évek óta nem nyíltak, tavaly sok örömet adtak:
Nyár
A bougainvillea mindig gyönyörű, de a leanderek se maradtak le a virágzással!
Kirándultunk, nyáron:
És ősszel:
Az ősz különösen szép volt, a sárga levelek pompáztak, majd szép csendben lehullottak:
