Személyes múlt

 Én Ágitól kaptam kedvet családfa kutatásra. A kezdeti időkben -nekem kezdeti időkben- amikor elkezdtem olvasgatni a blogját, éppen utazgatott és egyházi könyveket bújt, hogy őseit megtalálja. Akkor azt gondoltam, de jó, ezt én is meg fogom csinálni, majd ha ráérek ezügyben kimozdulni. Aztán egyszer csak szembejött velem a lehetőség: egy rokon Myheritage-os saját családfáját mutatta meg egy családi találkozás alkalmával, hát én is elkezdtem a magamét. Nem kellett utazgatni se érte, csak itt a gépen nézegetni a hozzáférhető állami anyakönyveket, amiket ugyebár 1895. szeptember 1-től kezdtek vezetni, meg  régi egyházi könyveket. Egyre izgalmasabb lett a keresés, hogy vajon kinek ki lehetett az anyja, apja, belőni, hogy vajon mely években születhetett és -láss csodát megtalálni őket... Gyakran a keresztszülők vezettek nyomra, mert általában  több gyereknek is ugyanazt a barátot, vagy rokont választották keresztszülőnek Így jutottunk el egészen az ezerhétszázazas évek derekáig. Már tehát ismerem az őseimnek legalább a nevét... A történetek csak a nagyszüleim idejétől kezdődően kapcsolódnak a nevekhez - és ekkortól már van néhány fénykép is.

 Ezeket a fényképeket anyám őrizte, kértem, hogy írja rá a fényképek a hátuljára, hogy ki  van a képen, mert rajta kívül már nem ismeri fel senki a képen láthatóak nagy részét. Anyám hat éve halt meg, de a fényképeket még nem volt lelkierőm átnézni, rendszerezni - mert csak betettem azokat úgy, ahogy voltak egy nagy dobozba...

A mi éltünk fényképeit az elvált férjem őrizgette.  Én már tanultam anyámék példájából, hogy nem jó, ha a fényképeket előhívás után csak úgy a kis tasakjában hagyjuk, mindenféle jelzés nélkül, mert egyszercsak belefúlunk a tömegbe és kilátástalan lesz rendet rakni és arra sem emlékszünk mikor készültek. Tehát én elkezdtem albumokba rakosgatni a képeinket. A férjem halála után mondtam a gyerekeknek, hogy nekem semmi más nem kell, csak a fényképek, azokat majd én őrzöm tovább. Így májusban elhoztuk a lakásból a fényképeket. Ezeket is csak letettem, a nagy táskákkal, dobozokkal a kanapéra, hogy majd szépen elrakom. Belenéztem egyik másik albumba és felidéződött a múlt, az érzések, az illatok, a  mondatok. Hol fájón, hol boldogan... Látom a fénykép-arcokon az örömet, a fájdalmat, az álságosságot. És azt is tudom, hogy mi után mi következett, ami a fényképeken nincs meg.  De ez is elmúlt. Múlt idő - két t-vel. Ahogy belénk vésődött.

Barátnőmmel beszélgetve, gyakran azon kapjuk magunkat, hogy elhunyt szeretteinkről beszélünk, hogy mit hogy lehetett volna másként csinálni az életünkben, hogy ha nem válunk el, akkor mennyire lett volna boldog vagy boldogtalan az életünk, mert mégiscsak milyen jó lenne, ha az ember a gyerekei apjával élhetne öregkorában. Mondtam neki, hogy ne dédelgessen illúziókat, ha nem kerül sor válásra, most éppen mindketten özvegyasszonyok lennénk. Még nagyobb fájdalommal,  még nagyobb hiányérzettel a másik után és semmivel se lenne jobb. Ezen kicsit megütközött, hogy tényleg.

Nem jó a múltban élni. Nem hagy elegendő teret, időt a jelennek- de képtelenek vagyunk elszakadni tőle. Az emlékeimet senki nem veheti el tőlem.

Aztán látom a másik barátnőm anyukáját, aki 93 éves és csak a jelen pillanatban él. Gyakran azt sem tudja kicsoda ő, ki van körülötte, már a terápiás babájával sem játszik. De a mama egy főnix, ahogy a barátnőm mondja- viszi tovább a tudattalan beidegződés, javítja, gyógyítja azokat a bajokat, amiket önállóan meg tud javítani- ehhez talán az is nagy segítség, hogy a mamája nem szed semmiféle gyógyszert a szervezet tehát saját maga működik, külső beavatkozás nélkül és a tudata sem zavar bele a dologba, hogy én már öreg vagyok, beteg vagyok, nem gyógyulok meg... és él egyik pillanatról a másikra öntudattalanul, a tegnapi testi baj mára nyomtalanul elmúlik és csak néha villan fel elméjében egy-egy szikra és láss csodát, magát gyakran iskolás korú gyerekként azonosítja.  De emlékei, azok nincsenek. Tegnapról biztosan nem, régebbről is csak néha, és sűrűn az sem valós emlék.

Mert bizony az emlékeinket mégiscsak elvehetik tőlünk. Hát ragaszkodjunk hozzájuk, ameddig csak lehet, mert az Alzheimer még ezt is elveheti tőlünk.