Kisebb-nagyobb csalódásaim

Kerek hónapja készülhettem lelkileg a témára, haladékot is kaptam családi okokra hivatkozással, s most mégis töröm a fejem, hogy mikor ért életem első, igazi nagy csalódása? Aztán hipp-hopp mégis sikerült agyam leghátsó zugából előbányásznom úgy hatvan év távolából a legelsőt, amely egy nálam pár évvel idősebb, stramm (mai mércével talán kissé túlsúlyos) lányhoz köthető, az összes további csalódásom (több is volt a kelleténél) viszont fiúkhoz, férfiakhoz kapcsolódott. Ezen persze magam is csodálkozom, és utólag is csak magamat okolom/okolhatom a nem kellő emberismeretemért, a „beleválasztásaimért”. Le(he)ttem volna sokkal megfontoltabb, előrelátóbb! De hát az élet viszi az embert lendületből, és belesodródik sokszor nem várt helyzetekbe, méltatlan fordulatokba.

Kácsfürdőn nyaraltam SZOT-beutalóval tíz éves korom táján, ahol a hatvanas évek szokása szerint csak lányok voltak a völgyben elhelyezkedő több apró épületben. Talán háromszor is nyaraltam itt a „Szúnyoghegy” tőszomszédságában, ahol a fenyőerdő meredek lejtőjén a fenyők földből kiálló gyökérzetén másztunk fel kézzel-lábbal kapaszkodva, hogy tartalmasan, testmozgással is múljanak a napok, amikor épp nem vittek bennünket moziba vagy egyéb, az üdülőtől távolabb eső helyekre kirándulni. Én a kiskamasz korhoz haladva, egyre rosszabb evőként, a cingár alkatomnak megfelelően, többnyire az utolsók között értem fel a hegy tetejére, ahol ez a nagylány már épp tartotta kis előadását a többi lánynak, hogy miként néz ki a „csinos női láb”. Egyből hegyeztem a fülem, és kíváncsian néztem a rögtönzött bemutatóját is, ahogy combtól bokáig szorosan összezárta a lábát, és mondta: „Annak a nőnek csinos a lába, akinek a combja és a vádlija is összeér, és nincs közötte semmilyen hézag!” Azonnal zártam én is össze a combomat-lábamat bokáig, és rettentő csalódás volt látnom, hogy nekem legalább négy-öt centi hiányzott ahhoz, hogy a vádlim összeérjen. A combomat már nem is néztem, mert ott kezdett is összeomlani bennem a még nem is létező „NŐ”, hogy akkor az én lábszáram nem is csinos, és talán nem is lesz soha az később sem???

Ennek a lánynak sikerült az elméletét egy életre jól bevésnie az agyamba, sok-sok áldatlan percet okozva ezzel a későbbi népitáncos éveimre is, amikor mindig azt néztem, hogy a többi lány lába milyen szépen kitölti a kemény csizma szárát, az enyém meg mint két „fogpiszkáló” csak akkor ér hozzá, amikor a szél véletlenül hozzáfújja. No, ezeken a magam számára hosszú évekre bebetonozott kellemetlen érzéseimen ma már csak mosolygok. Azóta már saját ízlésem alapján kiforrott véleményem van a női láb csinosságának mibenlétéről. Ráadásul ez is, mint minden más kifejezetten ízlés kérdése. Ha száz férfit megkérdeznénk, százféle véleményt alkotna, és százféle formát istenítene. Utólag is azt gondolom, hogy vagy nekem vagy annak a lánynak nem kellett volna azon a nyáron Kácsfürdőn nyaralnia, s akkor az önbecsülésem sem került volna már tíz évesen a béka feneke alá.

Így kerültem egyre közelebb a teenager kor közepéhez, amikor már meglegyintett 7. osztályos koromban a szerelem és vágyódás szele is. A tárgya egy 8. osztályos fiú volt, akivel szünetekben kerülgettük és nézegettük egymást. Az iskolaudvaron Béci egy fa kapuba nagyítóval beleégetett egy monogramot K. É. kezdőbetűkkel. Találgattam, hogy csak nem én lennék-e ennek a két betűnek a „megszemélyesítője”? Hát erre soha nem derült fény, mert bár az első munkahelyünk is közös volt, és kedvesen köszöngettünk egymásnak a folyosói találkozásainkkor, nekem még 18-20 évesen sem volt annyi bátorságom, hogy egyáltalán rákérdezzek Bécire. Pedig talán mindketten elkönyvelhettük volna plátói vonzalmunkat a másik irányában. Nekem egy két hétig húzódó betegsége alatt minden nap óriási csalódás volt, hogy még mindig nem jött iskolába, és a húgától, aki osztálytársam volt, a legóvatosabb puhatolózással mertem csak megkérdezni, hogy még mindig beteg-e a bátyja, és mikor gyógyul már meg?

Bécivel az elballagása után a munkába állásomig nem is találkoztam, majd fiatal házas korunkban egy új lakótelepen szomszédos házban éltünk évekig, majd onnan is elköltöztünk mindketten, Béci egy szomszédos kisvárosba került vezetőállásba, azóta azt sem tudom, él-e, hal-e? Az emléke hál’Istennek nemhogy nem csalódás, inkább szelid konstatálása annak, hogy így múlnak el a legnagyobb gyermekkori szerelmek is.

Mivel kisregényt tudnék írni arról a nem kevés csalódásról, amelyekbe akaratlanul is belekerültem, inkább a magam számára megfogalmazható tanulságaikra térnék ki.

Én, aki igazán nem megyek a szomszédba pár keresetlen mondatért, hogy bírtam megállni egész életemben, hogy valamennyi csalódásom után, nem kevés sérelmet begyűjtve, kibeszéletlenül hagytam magam mély, elhúzódó lelkiválságokba sodortatni. Tengernyi önismereti podcastot meghallgatva, nem mintha magamtól nem tudhattam volna, rájöttem: mindent meg kell beszélni, persze csak akkor, ha a partner hajlandó leülni, és szemtől szembe(n), pontról pontra megvitatni észérvekkel, hogy mit miért teszünk, vagy épp nem teszünk. Aztán, ha mindent megbeszéltünk, mindenki tudomásul véve a másik érveit, talán beletörődve egy nem kedvező döntésbe is, ha sérülve is, mégis el tudja fogadni a tényt: „Innentől elválnak útjaink!” És így talán könnyebb lenne feldolgozni a legmélyebb csalódást is.

Abban persze csak reménykedni tudok, hogy én magam nem okoztam életem „elmúlt” partnereinek akkora csalódást, mint okoztak Ők, páran nekem ma már egyáltalán nem fájó csalódásokat. (Hárman már más dimenzióban olvashatnak, ha egyáltalán…)