Megfelelés, de minek?...

    Bár érdekesnek találtam a témát, jó ideje csak nézegetem, nem tudom, melyik végén fogjam meg. Mert egyszerű igennel vagy nemmel nem is tudnám megközelíteni. Ági, jól feladtad a leckét!

   A "blogvember" kihívásban nem veszek részt, mert amúgy is sok írnivalóm gyülemlett össze, annak is nehezen tudok eleget tenni az év végi születésnapok, a közeledő ünnepi előkészületek mellett (hogy személyes lassulásomat ne is említsem!)... Viszont szeretnék MEGFELELNI a közös blog felhívásainak, mert szeretném, ha minél tovább élne! Ha minél többen részt vennének aktívan is a fennmaradásában.

   Ha visszamegyek gondolatban a gyerekkoromba  -  ahol annyi minden eldőlt  -  a szülői, nagyszülői nevelés fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy kialakuljon bennünk, gyerekekben az ún. megfelelési kényszer a "jó legyél!", azaz nálunk a "jók legyetek! " intelem felhívására. Hogy mit is értettek a "jó" alatt, nem emlékszem, hogy konkrétan egyszer is megmagyarázták volna, nem is igen volt rá szükség. Öcsémmel korban közel álltunk egymáshoz (21 hónap), különösebb fegyelmezésre nem adtunk okot, időnként néha egyedül is hagyhattak bennünket szükség esetén.

   Ha belegondolok, hogy miért is lehettem sokáig olyan "engedelmes"? Talán azért is, mert olyan kellemes érzés volt a szülői szeretet, elégedettség gyakori és konkrét megnyilvánulása : a mosoly, a jókedv, az ölelés, a kedves szavak mind ebbe az irányba hívogattak s olyan meleg hangulatot teremtettek, amiben mindennél jobb érzés volt elmerülni... 

   Természetesen a házi és kerti elfoglaltságokban már elég korán, lehetőségeinkhez képest részt kellett vennünk. De ennek is olyan beavatás féle rituáléja volt, amelyhez a bizalom is hozzájárult : ügyes vagy, te is meg tudod csinálni. Sőt, emlékszem, ezermester apám még méretre kis kapát is fabrikált nekem! Beavatott mindenbe, amit csinált (kosárkötés, un. necc hálókötés, gyümölcsfa oltás, szőlőkötözés, szénagyűjtés, krumpliültetés stb, stb...) Én pedig személyes kihívásként igyekeztem legjobban megfelelni a bizalomnak. Ugyanígy tanultam meg kötni, hímezni, takarítani anyámtól, míg nagyanyám inkább a konyhai tudományokba próbált beavatni, már kevesebb sikerrel.

   Az iskolában is ezt szerettem, a beavatást annyi féle rejtelembe, amelyek nyitogatása egy másik dimenziót tárt fel előttem : a könyvek kimeríthetetlen birodalmát! Jó tanuló voltam, különösebb kényszer nélkül, nem volt nehéz megfelelni a követelményeknek, mert érdekes, izgalmas kihívások voltak.

   Az egyetemen jöttek olyan tanárok, tantárgyak is, melyeket kényszermunka gyanánt végeztem. Ilyen volt a pedagógia, melyet utáltam főleg tanára miatt, aki nyilvánvalóan csak politikai káder mivoltában volt jelen, a párttörténet, mely teljesen hidegen hagyott, és még 1-2 tárgy, ahol csak a minimumnak kívántam megfelelni, hogy ne kelljen évet ismételni, amivel szüleimet nem akartam terhelni, sem szégyenben maradni előttük.  

   Aztán jött a felnőttkor, az újabb és újabb területekkel, más-más próbát kellett kiállni. Úgy emlékszem, nemigen lázadoztam, többnyire megpróbáltam eleget tenni a sokszor nem is magam választotta kihívásnak. 

   Most meg már, a vége felé, főleg maga az élet adja fel a tétet : felvenni a kesztyűt a halállal, a gyásszal szemben, kiállni a betegség(ek) próbáját, megragadni az egyre szűkülő élettérben a szépet és jót, mely még élni segít. Legalábbis megpróbálni annak a példának megfelelni, melynek emberi méltóság a neve.