Annyira mégse rossz

 

Szeretem Kern András számait. Most is az egyik dala ugrott be, amikor elgondolkoztam ezen a témán. A címe: Annyira mégse rossz…

Vártam a nyugdíjas éveket. Szép elképzeléseim voltak, hogy milyen jó lesz majd a magam urának lenni. Én osztom be az időmet, azt teszek, amit akarok, amihez éppen kedvem van. Ha úgy akarom, elmolyolok a lakásban, rendezgetek, kitalálom valaminek az új helyét, kipróbálok új recepteket, élek a kedvteléseimnek.  Szép volt a terv és biztató. Aztán, két éve már, eljött ez az idő is – hála Istennek, elfogadható egészségben – és én sóhajtva nézem a teli naptárt.

Mert bizony, két plébánián is ügyködve, egy-kettőre megtelnek a napok feladatokkal, programokkal, a postafiók válaszra váró levelekkel. Itthonra pedig marad a tűzoltás, ugyanúgy, mint dolgozó koromban. Tudom, persze, én választottam, én vállalom, – de mégis. Jó lenne lassítani, békében lenni. ”Rossz ez, de annyira mégse rossz” – mondja a dal, és magamat ismerve tudom, hogy amíg bírom, csakis így a jó. Mert abból az elképzelt, oly vonzónak tűnő életmódból valószínűleg mindent megtennék, hogy újra visszakerüljek a rendbe, a rendszerességbe, a felelősségbe, a feladatokba, a szükség van rám és a tartozni kell valahova-érzésébe, tudatába. Baj? Egyelőre levetkőzhetetlen hordaléka az átdolgozott évtizedeknek? Nem tudom. Csak azt érzem, amit Kern András énekel: Rossz ez, de annyira mégse rossz, mint az lesz, ha egyszercsak elmúlt…