Korok és korszakok

 "A lelkünkben pedig mindig, akárhány évesen is lehetünk fiatalok."

   E. (alias Rhumel) fenti mondatát kérem köcsön az itt következő pár gondolat bevezetőjeként. Még nem tudom, mit és hogyan fogok összehozni e téma körül; egy biztos, hogy rengeteg mondanivaló torlódott össze bennem, azt kellene valahogy megzabolázni, elrendezni.

      Ági megfelelő pillanatban tette fel a kérdést közös blogunkon, hiszen a hozzájárulók többsége KORtárs lévén, ismerős pályán játszik és összegyűjtött már bizonyos mennyiségű tapasztalatot a visszatekintésre. Arról nem beszélve, hogy egyre gyakrabban teszünk fel magunknak összegző és sorsdöntő kérdéseket. Szükségünk van rá, nekem legalábbis úgy tűnik.

   Ahogyan egyre előbbre haladok a KORban, mindinkább az az érzésem, hogy egymást követő szakaszokról van szó, talán azért, hogy jobban eligazodhassak benne. Közöttük persze legtöbb esetben elmosódnak az éles határok.

    A "felhalmozáson" van a hangsúly. Minden eseménnyel "többek" leszünk, legyen az örömteli vagy tragikus. (Az is igaz, hogy ritkán tanulunk belőlük, van aki többször is elköveti  -  szinte sorsszerűen  -  ugyanazt a hibát, s ezt akár az egész emberiség történetére is kitágíthatjuk, kicsiben megélhetjük a nagyot.) Hogy ne navigáljak mindvégig az általánosítások szintjén, megpróbálok személyes korszakaim vizeire evezni.

   A gyerekkor... Sokszor felelevenítettem már a téma egyes részleteit. Most összefoglalva, legalábbis a kamaszkorig : bizonyos öntudatlan boldogság uralja, a szülőkbe vetett határtalan bizalom szülte biztonság érzése, az objektíve nehéz körülmények ellenére is. Emlékeimben mindig, de mindig süt a nap. Ez lesz a továbbiakban is a korszakok barométere : a napsütéses kék ég vagy a felhőtakaró...

   A kamaszkor... Tudatraébredés. Világrengető kérdéseket teszek fel magamnak. Bizonyos korlátokat fedezek fel magam körül. A határtalan bizalom "köldökzsinórja" elvágva, viták, ellenállások kora. A gyerekkorban oly ritka egyedüllét szükségletté válik bizonyos időközönként, hogy nyugodtan elgondolkodhassak a rengeteg olvasmányon, melyeket kielégíthetetlen étvággyal kebelezek be. A rajzolás, az írogatás  -  az átélt vagy megálmodott élmények megfogalmazása  -  szintén életszükséglet lesz. Felhők váltakoznak a napsütéssel, időnként mérsékelt vihar söpör végig rajtam.

   A fiatalság  -  az egyetemi évek és a párválasztás ideje... Sokat beszélgetünk évfolyamtársaimmal, szinte megállíthatatlanul, éjszakába nyúlóan. Jövőnk nagy kérdései közvetlenül előttünk állnak, s közben olyan tapasztalatlanok vagyunk. Erre az időre esik a másfél éves moszkvai, leningrádi diákélet, mely rendkívül meghatározó önállósodásunk útján. Az enyémen mindenképpen : távol a biztonságos szülői korlátoktól, hónapokig egyedül kell feltalálnom magam, bemerészkednem a felnőttség ösvényére is, legalábbis pár lépésnyire...  A világ kinyílik előttünk az utazásokkal, nekem ez az első külföldi utam... Ez a tapasztalat hozzájárul bizonyára a merész "mélyvízbe ugráshoz", mely G-vel kötött házasságom jelent. Ennek első évei is tanulóévek: az együttélés, a kompromisszumok megtanulásának évei, az erőviszonyok kezdeti felbecsülésének felfedezése, a párválasztás romantikus elképzeléseinek bizonyos megtépázása a mindennapi élet próbáján. A "meteorológiai" hasonlattal élve a helyzet a nagy tavaszi szelek, a ragyogó nyarak ideje, bár frontátvonulások is előfordulnak.

   A felnőttkor, melyet magam részéről úgy 35 és 65 közé teszek, a stabilizálódás kora. Kb. az isztambuli 6 év és az azóta itt eltelt idő egy része. A rendkívüli teherbírások ideje. Visszanézve erre az időszakra, ma már el se tudom képzelni, hogy bírtam helytállni minden szituációban... Amit azóta átéltem, gyerekjáték hozzá képest, igaz, hogy jóval kisebb teherbíró képességgel rendelkezem. De az elején a kétség még csak meg se legyintett: majd lesz valahogy! - diktálta bennem a kíváncsiságot és az energiát az életbe vetett óriási bizalom. És lett is sokáig. Voltak gyönyörű verőfényes napok, pusztító viharok, de a nehézségek legyőzésének is megvan a maga szépsége, rejtett erőink bizonyítékának fényes záloga...   

   Most pedig már az öregkorban találom magam, amely egyrészt a legpihentetőbb, hiszen harcaink nagy részét megvívtuk, a világgal, egymással. Hátra van az, amelyet önmagunkkal kell megvívnunk, hogy elfogadjuk az elmúlás felé vezető utat, esetleg megtanuljuk, hogyan lassíthatjuk le az elkerülhetetlen változásokat, amelyet egy-egy fájdalmas reggeli ébredés, egy tegnap készült fénykép tár elénk könyörtelenül : jé, ennyire megőszültem volna  -  "hirtelen"?  -  gondolom én, hitetlenül... Enyém lenne ez a magába roskadó, ráncosodó fáradt arc?... Igen, muszáj elfogadnom. Próbálok alkudozni, egyezséget kötni a sorssal. Mit szeretnék az utolsó pillanatig megtartani? A szememet, hogy olvashassak, írhassak, esetleg rajzolhassak még... A tudatom, gondolataim, az érzelmeim szabadságát, kifejezőképességét, s ha lehet kommunikációjának lehetőségét másokkal... De hogy mit tartogat a jövő, az csakis az ő zenéje, őszintén szólva jobb, ha előre nem is tudom.