KORtársak

Például a tanárok, akiknek tanítványa voltam, más tanárok kartársaim az első iskolában. Magam eléggé koros vagyok már, de páran még élnek közülünk. Régebbi blogban gimnáziumi osztályfőnököm portréját megírtam a legnagyobb szeretettel és igazi hálával, mert ostoba kamaszságaimat is megértéssel kezelte.

Ma mégsem a latin költőket kedvelem visszarévedve a boldog időkre, hanem éppen a boldogtalanság és igazságtalanság tolakszik elém, a biológia tanárom képe ugyanebből az időből. A tárgyát nagyon szerettem, tíz éves korom óta lapoztam a Brehm összesből főként az ötödik kötetet, mert az afrikai nagymacskák fajtái, elterjedésük a kontinensen, életmódjuk és elképesztő tulajdonságaik leírása magával ragadott. A növények élete, biológiája ugyanolyan érdekes, megjegyezni való tudást nyújtott, mint a Brehm olvasása. Tanárom nem akarta észrevenni a lelkes érdeklődésemet, pedig legalább középfokon minden kérdésére tudnék akár ma válaszolni. Hármast adott év végeken, még az érettségi bizonyítványomban is ez éktelenkedik. Tudom, a magatartásom nem volt éppen példás, elszöktem a tanulószobáról, cigarettáztam az utcán, nem léptem be a KISZ-be. ahol éppen ő volt a tanácsadó tanár. Más is lehetett a rovásomon, már nem emlékszem rá. Azt, hogy az érdemjegy, a "közepes" minősítés igazságtalan volt és megalázó, nem tudom elfelejteni.

*

Még be se fejeztük az egyetemet, amikor a tanács művelődési osztályáról egyik külterületi iskolába irányítottak helyettesítő pedagógusnak. Az ötödikesek osztályfőnökét mint fiatal embert, katonának hívták be a kiegészítő parancsnokságról, így orosz szakos lévén - minthogy ő is az volt -  megkaptam az osztályát és sikeresen el is navigáltam őket a nyolcadik osztály befejezéséig. E néhány év alatt az iskola tanári karából mindenkivel jó barátságot kötöttem. Ők voltak az első, igazi KORtársaim. A családias szellemű iskola tanulói átlagos tudással és szorgalommal fogadták a tárgyaimat, az orosz mellett magyart is tanítottam. Némelyik nem figyelt, másik csak lusta volt, ugyanakkor a városi, megyei tanulmányi versenyeken is nyertek díjakat a tanítványaink. Egyik lányt fölvették a gimnáziumba, elsős korában első lett az orosz nyelvi versenyen. A zsűri rákérdezett, ki volt a felkészítő tanára, honnan ered ez a jó kiejtése, nahát, ez vicces volt. A zsűriben ült az édesapám, szintén orosz szakos, ugye, én meg az asszonynevemen tanítottam. Titkos viszonyunkat nem fedtük fel, nehogy részrehajlással vádolják az apámat.
Abban az évben, amikor tanítani kezdtem, ketten kerültünk ki a felsőoktatásból és jutottunk ebbe az iskolába. Kortárs-kartársam történelem szakos volt. Szigorúbb és következetesebb volt nálam. Ő egy komoly pedagógus képét öltötte magára,voltak követelései a gyerekek felé, de jóságos, igazságos lehetett a tanár-példaképe, jól választott, amikor pályát választott.

Mivel én untam, hogy ugyanazt kell évről évre tanítani, kicsöngetnek, becsöngetnek, ügyelet a folyosón, játék az udvaron, örültem, hogy másik pályát adott a sors, amit viszont a mai napig szeretek. Úgy emlékszem, egy éve dolgoztam a lapkiadónál, nem kellett  minden nap bejárni, hazavihettük a korrektúrát, szerkeszteni való kéziratot. Egy ilyen hétköznapon meglátogattak a régi kollégáim, a történelem szakos és a fizika szakos a régi tanári karból. Jó volt emlékezni arra a néhány barátságos évre a családias iskolában, jólesett, hogy ugyanolyan szeretettel érdeklődnek irántam, mintha még mindig egy munkahelyünk lenne.

Teltek az évek, lányom főiskolás lett, magyar-történelem szakos. Vizsgatanítását történelemből az én egyKORI kartársamnál teljesítette. Persze jó jegyet, jó minősítést kapott, megjegyezve, hogy utoljára pólyás korában látta... (Ahhoz képest tényleg jó lehetett, ezen vidultunk kicsit.)

*

A kortárs kartársakról még lehetne anekdotázni, de máris hosszú a történet, miközben a KORtárs írókról, költőktől még nem szóltam egy szót se, pedig van néhány közismert és szeretett alkotó köztük.

A Móra Kiadónál első főszerkesztőm Janikovszky Éva volt. Pontosan olyan szellemes, jó humorú és emberszerető, mint amilyennek a könyveiben mutatkozott. A szerkesztőségi napokat közös kávézással kezdtük. Ő cukor nélkül itta a kávét, vékony volt és fürge. Egyik közéleti, kötelező ünnepélyen, a felszabadulás vagy a nov.7. ünnepén mindig volt valami kiadói buli is. Éva a főkönyvelővel együtt, összeszokott párként szteppeltek, nem hosszú számra. Mindenki csodálkozott, honnan van ez a tudományuk. Nos, Éva kislány korában a szegedi színházban tanult balettot, különböző táncokat, statisztált és sokszor beletartozott a kislány által óriási sikerrel előadott sztepp, amerikai eredetű, mint tudjuk. A főkönyvelő pedig onnan jutott ehhez a nemes tudományhoz, hogy Lakner bácsi leánya volt, sokszor fellépett apja színházában, megtanult ő is szteppelni, aztán egymásra találtak Évával a kiadói bulikon. Janikovszky Éva különben sok könyvét dedikálta a lányomnak, ezek még itt vannak a polcon.

 

A könyvkiadóban rengeteg emberrel ismerkedtem meg, végül is, napi kapcsolatban voltunk a KORtárs irodalommal. Nem tudom, kiről emlékezzem meg, még a puszta névsor is kilométer hosszú lenne. Kiválasztottam ezért Tamkó Sirató Károlyt, tőle van egy autográf levelem, direkt nekem írta  Kormos halála után, elpanaszolva, mennyire rosszul van ő is, alig van ereje írni. Akkoriban egy képversen dolgozott, meg is jelent később talán az Új Írásban. Az avangárd különös és egyéni követője megérdemelne egy hosszabb bemutatót és emlékezést.

Most itt egy részt mutatok a leveléből, jellegzetes aláírását a neten is  közli a szócikk.

 

Illusztrálni tudom még Esterházy Péter emlékezetét. Már másik kiadónál dolgoztam, amikor megjelent egy nagy formátumú könyve az édesanyja utolsó idejéről és haláláról. A dedikációban azért utal az írása terjedelmére, mert éppen két íves sorozatot szerkesztettem, és tőle is csak ennyit szerettem volna kérni. Azt hiszem, rosszkor folyamodtam hozzá, de nem volt olyan könnyű megközelíteni a már akkor hallatlanul népszerű írót.

 

Nagy adománya volt a sorsnak, hogy a Móránál kinevezték Csukás Istvánt főszerkesztőnek. Ő pontosan olyan ember volt, amilyennek mutatta magát. Okos, jó kedélyű, nagyvonalú volt, érdekes módon a könyvkiadóban mégsem tudott olyan népszerű lenni, mint a közönség körében, de a  legjobb viszonyt a  tévésekkel alakította ki. Amikor meghalt, a ravatal mellé kövirózsából csináltattak Süsü-szobrot, az élénk zöld, élettel teli bio-szobor - remélem - azóta is a sírhantját díszíti.

A dedikált könyv, Csukás István összes verse a költő-író hatvanadik születésnapjára jelent meg. A sajtótájékoztatón számozott példányokkal ajándékozta meg híveit. Mi ezt a szeretetteljes, őszinte bejegyzést, a sorozat harmadik példányát kaptuk tőle.