Múlt idők és elmúlt idők

 

Negyedikes vagy ötödikes lehettem amikor jó szüleim beírattak a Pedagógus Szakszervezet nyelvtanfolyamai között válogatva, elsőként francia órákra. Könnyen tanultam a helyesírást és kiejtést, elbűvölő sajátosságnak tetszett, de ami erősen különbözött a magyar nyelvszemlélettől, azzal meggyűlt a bajom. Például a múlt időkkel. Az egyszerű múlton túl, visszafelé tekintve  nem tudtam olyan kicsi részekre bontani a lezajlott eseménysorokat, hogy kiteljen belőle  az előidejűség meg az utóidő, ezekhez megfelelő segédigét kellett választani, ez se jött be oly könnyen, mint azt elvárták tőlem.

 Két zseniális nyelvtanár működött akkor a  szakszervezet szervezésében, a Fischer házaspár, csak nekik sikerült úgy-ahogy a fejembe tölteni a francia múlt idők kigondolásához, megértéséhez szükséges értelmi gyakorlatokat. Készülődött ötvenhat, a házaspár idejekorán lelépett az országból. Akkoriban sokan féltek, hogy megint bűnbak lesz a beosztásuk a megbolydult társadalomban. Magamra maradtam a nyelvtani múlt idővel, amelynek megtanulásához egy másik múlt idő emelt akadályokat.
Később, amikor olasz órára jártam, könnyebb volt a passato remoto meg a trapassato, vagy a németben az elbeszélő múlt, bár ezt se könnyű eltalálni, mikor van rendjén a régmúlt idők szabatos nyelvi felidézése. Mondok rá példát. Itt a faluban nagy kultusza van a bajor-frank eredetű sváb nyelv megőrzésének. Rendes beszélgető kör  jön össze hetenként egyszer, előre meghatározott témákról svábul  szólalnak meg. Ez annyira különbözik a mostani német nyelvtől, hogy aki nem gyerekkorától gyakorolja a helyi dialektust, stílushibát ejt, ha a régi ételekre, hímzésekre vagy hasonló háztartási dolgokra utalva elbeszélő múlttal próbálja kifejezni a régiséget.

A régiség pedig jelen van minden megnyilvánulásunkban, nemcsak a svábokéban. Ahogy írom ezt a pár sort, fölöttem a polcon értelmező szótár üldögél, legalább ötven éve jelent meg. A képernyő  alatt írásos hímzésre esik a pillantásom, hát ennek is ötven éve legalább, hogy erdélyi nagynénémtől kaptam, a motívum egykor a menyasszonyok ingének vállát díszítette. A nálam lévő mintahímzés idejét még meghatározhatnám, de a néprajzosok hová teszik és milyen múlt idővel írják le a hímzés korát, arra kíváncsi lennék.

Az erdélyi nyelv máig őrzi a történelmi múltra utalást olyképpen, hogy családi élményekről beszélve idézik a régieket, amint "öregapám mondta volt". A szólások és mondatfűzésük, észjárásuk eltér a miénktől. Nagyon kell figyelni, mire gondolnak a megnyilvánulásaikkal. Távoli másod-harmad unokatestvéreim gyerekeivel nem könnyű beszélgetni. A hegyek nevét, barlangok, helységek Trianon előtti megnevezését persze használják, hozzáteszik, hogy "az egykori", nehogy irredentizmus vádjával illessék őket. (Van itt a közeli blogokban is például  Attila, csak figyelni kell, a famunkák egyéni módja mellett milyen egyéni a kifejező eszköztára, nemcsak a múlt idő használatáról szólva.)

A személyes múltam olyan, mint másoké. Együtt élek az őseim emlékével, szellemi és tárgyi hagyatékával. A közvetlen, mondjuk felnőttkori múlt felhánytorgatása is érdekes kísérlet lehetne, a gyermekkori még inkább. Mi is más-más mozzanatokat őriztünk meg a testvéremmel, szinte, mintha nem is együtt éltük volna át a szülői házban az első harminc évet a nyolcvanból, ahová jövőre a tesóm is belép. ( Bluemoon megfigyeléséhez ezúton csatlakozom.)

Az elmúlt idők lenyomatai leginkább a könyveimben találhatóak. Mind-mind múlt. Hiszen már megjelentek, megírta őket valaki, bennük van a földtörténeti múlt, ha lexikont szedek elő, ott a filozófia szerte ágazó tudományosságával. Most éppen Vajda Mihály egzisztencializmust érintő tanulmánya van az asztalon, elsőéves egyetemista koromban találkoztam vele, tiltották, leszólták akkoriban, de megértem, hogy szóba lehet hozni mint a posztmodern előzményét az esztétikai gondolkodásban.

Talán zavaros, nehezen követhető a múltam, ami én vagyok., mint egy ujjlenyomat.