Elátkozott év

Évértékelő a tavalyi évről idén márciusban? Arról az elátkozott évről? Amit majd ötven év múlva a nagyszülők csak úgy fognak emlegetni, hogy a nagy járvány éve? Mint a szegedi nagy árvíz. Nem írok róla – gondoltam – minek? Az év központi témája kikerülhetetlen, arról pedig nem akarok mesélni, úgyis tudja mindenki. Szókincsünk az év folyamán gazdagodott, bár ettől szívesen eltekintettünk volna. Bizonyos szavakat felelevenítettünk, újakat tanultunk, de mindegyiket a kelleténél sokkal többször hallottuk és használtuk: karantén, pandémia, szájmaszk, távolságtartás, nyuggersáv, hómofisz, nyájimmunitás, tüskefehérje, immunológus, virológus, infektológus és számtalan egyéb, no és aztán év vége felé jött az erősen szaknyelvi kifejezés, az oltakozás. Arra jutottam, jobb, ha nem megyek bele semmiféle fejtegetésbe az elmúlt évről.

Inkább elmesélem, hogy a nyári időleges lazítás idején, amikor még elvétve egy-egy boltba is betévedtem, hogyan mamikáztak le engem. A nagy drogériában két pénztár működött, a vevők tömege türelmesen, de eléggé átláthatatlan megoszlásban várakozott, nem igazán volt világos, éppen melyik pénztárhoz szabad odasorakozni. Mindenkin – így vagy úgy – maszk volt. És akkor az oldalt álldogáló biztonsági őr, rámutatva az első pénztárhoz sorakozókra, odaszólt nekem: "Oda is állhat, mamika." 

Ránéztem, és a maszk fölött felszaladó szemöldökkel, kottázható hanglejtéssel azt kérdeztem: "Mamikaaa???" Mire ő kissé zavartan, de barátságosan szó szerint ezt mondta: "Hát... gondolom, csak pár év lehet köztünk, én így adom meg a tiszteletet." Ezt mondta álláig lecsúszott maszkkal, mely láttatni engedte erősen foghíjas száját (egyébként valóban csak pár év lehetett köztünk). Komolyan mondom, az első megdöbbenés után legszívesebben felröhögtem volna, annyira komikus, vagy inkább tragikomikus volt az egész helyzet, ám ehelyett felhorgadt bennem az állandóan ott lapuló paidagógosz: "Tiszteletet? Hát ezzel éppenhogy nem a tiszteletet adja meg" – és megnyomtam az 'éppenhogy' szót. "Akkor elnézést kérek" – mondta bűnbánó képpel, én pedig ezt nagyvonalú biccentéssel nyugtázva beálltam a felkínált sorba. Aztán amikor már végeztem és kiléptem a boltból, még percekig csak hápogtam amúgy belül, mert a helyzet komikuma mellett világosan tudtam, hogy ez az ember valóban nem tiszteletlenségnek szánta a szót, hanem tényleg helyénvalónak érezte, hogy egy nála pár évvel idősebb hetvenes nőt mamikának szólítson. Mondhatni, a bunkóságnak teljesen ártatlan, jóindulatú esete forgott fenn.  Az említett paidagógosz meg azt gondolta, hogy ha az az ember az első csalódottság után megjegyzi az esetet, hátha legközelebb meggondolja, hogyan szólít meg egy mamika korú vevőt. 

Szóval, ha lenne unokám és évek múlva megkérdezné, milyen év volt az a 2020, azt felelném: tudod, akkor volt a nagy járvány, és abban az évben mamikázták le a nagyidat.  :)))

*************************************

Pótlólag még valami:

A nénizés nálam érdekes, mivel 18 éves koromtól két évig dolgoztam óvodában, és persze a gyerekek, meg a szüleik is áginéniztek. Aztán tanárként ugyanígy. Fiatalként ez érdekes volt, vicces volt,  megszoktam, később pedig a teljesen más foglalkozásomban meg is szűnt. Telt az idő, de még ötvenen túl se nénizett le senki, kórházi bentfekvéskor sem, ahol pedig ez általánosan szokás, ahogy láttam. Az utóbbi években már néha előfordult, sose igazítottam helyre az illetőt, de mostanában már zavar. Amikor a Vármúzeum kiállítóhelyén a (már ingyenes) belépőjegy nyomtatásával volt valami probléma, és egyik munkatárs kislány odaszólt a másiknak, hogy "a néninek légy szíves, hozzál egyet" - hát kedvem lett volna kiigazítani,  de csak legyintettem magamban. Vagy amikor a házba bejövő szaki odaszólt a másik lakótársnak: "kösz, de a néni már beengedett" - ez volt az az eset, amikor elhatároztam, hogy na most elég, ettől kezdve (de majd csak ezután, mert akkor nem szóltam egy szót sem...) helyreigazítom az ilyet.  És kb. ezt követően futottam bele a mamikázós pasasba. :)))

Miközben tisztában vagyok vele, hogy igen, nagyon is néni-külsejű vagyok, dehát bocs', kikérem magamnak, hogy lenénizzenek, pláne, hogy lemamikázzanak. :)))  Igaz, én is látom, hogy ez alatt az egy év alatt kb. öt évet öregedtem, éveim számára pedig egyenesen gondolni se szeretek, dehát akkor is! Van olyan a magyar nyelvben, hogy "hölgyem",  vagy a harmadik személyre ráutalóan úgy nevezni meg, hogy "a hölgy"? Ezt tényleg tanítani kell?