Öcsém

   Nem egészen 2 évig voltam "egyke", nem is emlékszem, milyen érzés lehetett. Öcsém iránt soha nem éreztem az elsőszülött féltékenységét, sőt, örültem, amikor megjöttek a kórházból és megkérdeztem: "Mögpuszilgathatom a kis kezit?" Alig volt pár hetes, amikor egyedül maradva vele a szobában, jól megtömtem savanyúcukorkával, tiszta szeretetből. 4 hónap híján voltam 2 éves.

   A százszor elmesélt családi legendákra emlékezve az jár az eszemben, hogy szerencsére kárpótolta szüleimet a csalódásért, amelyet az én világra jövetelem okozhatott, bár ezt a gondolatot nem ők ültették a fejembe, magamnak találtam ki, sokkal később. Anya éppen 19 éves lett, a háború utáni bizonytalan szűkös időkben egy tudósnak nem mondható bábaasszony kezébe került, aki három napon keresztül kínozta, s vele gondolom engem is (koponyámból letörött egy csontszilánk)... Ki tudja, sejtjeim milyen formában rögzítették az élményt... Mindenesetre a 3 kg körüli, sírós baba se enni, se aludni nem nagyon volt hajlandó. Majdnem két év múlva az öcsém, egy 5 kilós óriási csecsemő már kórházban jött világra, méghozzá olyan könnyen, hogy csodájára jártak a "madámok" (ápolónők)... Később se okozott gondot, evett, aludt, nőtt, olyannyira, hogy hamarosan behozta, sőt túlszárnyalta az én  korbeli előnyömet.

   Atléta termetét végig megőrizte a majd 190 cm-ével, míg én megrekedtem a 162 körül. Más területen kellett a hátrányt behoznom. Hamarabb beszéltem, mint jártam, méghozzá "magyarán", még a nehéz szavakat is hibátlanul vettem az említett legenda szerint. Öcsém az ellenkezője volt: amikor észrevette, hogy olyannyira behálóztam gyengéd dumámmal, hogy minden játéka hozzám vándorolt, megragadott mindkét kezével, hogy mozdulni se bírtam, és fejével ütögetett a járóka fogságából.
   Máig előttem van Anya ragyogó, büszke mosolya, amellyel a szülői értekezletekről megjött, begyűjtve az engem illető elismeréseket. Öcsém esetén gyorsan átsuhant: közepes szinten, minden erőfeszítést mellőzve szelte át az iskolás éveket, szívesebben töltötte az idejét apa galambjaival és a barátaival. Engem követendő  -  és elérhetetlen  -  példaként lebegtettek előtte, s megértem, hogy ettől még jobban megutálta az iskolát. A dunántúli vakációk alatt rátalált igazi szerelmére, nagybátyám lovaira, s attól kezdve csak enni került elő néha. Felnőtt korában meg is valósította álmát: haláláig volt 2-3 lova.
   Kamasz korunkig elválaszthatatlanok voltunk, játszótársainkat is megosztottuk. Akkor jött a felnőtti beavatkozás: "Te fiú vagy, neked több kimenő, több zsebpénz jár!" Gondolom, Apám is az általa ismert antik modellt követte ezzel a elvvel; bennem mindenesetre vérig felháborította a kezdő feministát. Útjaink párhuzama ezzel kezdett elválni: én gimnáziumba, majd egyetemre kerültem, ő szülői irányításra technikumba, egy más választotta mesterség felé, melyet végig "muszájságból" végzett... 20 éves korában megnősült, a következő évben apa lett...
   Rengeteget dolgozott életében... A vakáció fogalma ismeretlen maradt: a szabadság idejére ott volt a zöldpaprika, a borjúk, a lovak, melyekből ki lehetett egészíteni a nem túl magas fizetést, segíteni a gyerekeket is. Egyszer töltöttek Hévízen 1 hetet, melyet szinte végigaludt, annyira fáradt volt.
   Többnyire a nyári szünetekben találkoztunk. Minden nap átjött beszélgetni estefelé, magas sziluettjét összezsugorítva kedvenc kis sámliján, s megtöltötte a hamutartót... Szeretett mesélni, emlékeket és főleg vicces eseteket, mintha jól kifejlett iróniája átsegítette volna az élet árnyas oldalain. Még fülemben van a nevetése...
   2003-ban, a nagy kánikulában megállt a szíve. Pedig úgy éreztem, hogy bizonyos megnyugvás felé tart. Meglepetve és örömmel fedeztem fel a hajdani közepes tanuló kis könytárát: szinte egyedül ő olvasott a családjában. Örökké megmarad számomra a fájdalmas bűntudat: elkerültük egymást...