Megfelelés, csak gyorsan, gyorsan 😉

Amikor az új témát megláttam, első gondolatom az volt, hogy na, hát én aztán nem akartam soha megfelelni senkinek. Ha mégis, hát csakis magamnak. Milyen nagyon be is tudja magát csapni az ember, egy hirtelen, meg/átgondolatlan reagálással...
Ahogy a többieket olvastam, és belegondoltam ebbe az egész elmúlt életembe, nos, be kellett látnom (nem is jó szó ez a kellett), rádöbbentem saját megfeleléseimre, sőt megfelelési kényszereimre is. Az igaz, mélyen, a háttérben szinte mindig ott volt a késztetés, hogy amit teszek, ahogy élek, ahogy viszonyulok a környezetemhez, az főleg a belső értékrendemnek legyen jó, de azért feleljen meg a külvilág számomra fontos részének is.

Azt hittem, kimaradok ebből a témából, főleg a költözés miatti elfoglaltság és fáradtság okán. De azért is, mert kifutottam az időből. Most mégiscsak itt vagyok 😊. 
Hosszan kifejtettétek már, mit is hoztunk magunkkal a családi fészekből, a szüleink tanításából. Ez már egy ilyen korosztály, hasonló alapokkal rendelkezünk, legyünk akár 60-70 évesek, vagy még idősebbek, a lényeges dolgokban nincsenek különbségek, nem számít város vagy falu nevelt, szűk vagy tágabb családban nőttünk fel. Az, hogy rendes, dolgos, szorgalmas és becsületes emberekké váljunk, tisztességesen éljünk, afféle evidencia volt, nem is éreztük ezt elvárásnak. Legalábbis innen, évtizedek távolából valahogy így emlékszem vissza.

Rövid idő van már csak hátra a következő témáig. Kicsit szemlesütve is írok most, mivel Évi bejegyzése után nem tudok kellő időt hagyni. Így majd az utolsó percben kattintok a  közzététel gombra.
A megfeleléshez egy különös és nagyon friss élményemet mesélném el, csak gyorsan, gyorsan. 😋Szeptember óta pakolok, dobozolok.(Tóthék hozzám képest sehol sincsenek😅) A teljesség igénye nélkül: lapban lévő kartonokat hajtottam össze, ragasztottam át, meg át, először 38, majd 12, végül 2 óriási doboznyi könyvet csomagoltam beléjük, számtalan banános "ládába" tüntettem el edényeket, törékeny étkészleteket, vázákat, csetreszt, miegyebet, minden fellelhető nagy sporttáskát, bőröndöt teletömtem ruhaneművel, ezeket persze mind ki is pakoltam az új helyükre, jópárat kézben felhordás után. Nem szépítek, meg voltam magammal elégedve, sőt, sokkal jobban ment, mint amire számítottam.
A bútorok elhelyezése, a sok előzetes számolgatás, mérés, méretarányos kis papírok ide-oda tologatása után kellemes otthon varázsolódott körénk.

És ami a lelkemnek a legfontosabb: az én drága anyukám, tudom jól, most büszke lehetne rám. Sosem éreztem, hogy meg kell neki felelnem, de ez most olyan szivemet melengető érzés. Anya nagy lakberendező volt, fantasztikus érzékkel tette a környezetét széppé és hangulatossá, mindig új és új ötletei voltak, átvariált, eltolt, átrendezett, máshová pakolt, fáradhatatlanul. Én ugyan sehol se vagyok hozzá képest, de most öreg koromra egész jól vittem tovább az örökségét. Megfeleltem. Novemberben, anyukám születés és névnapja havában, 2024-ben. 

Csapongásaim "megfelelés" témakörben

Nekem mindenről eszembe jut valami, amit aztán továbbgondolva már írásban is látok magam előtt, hogy aztán mégse legyen befejezve - időre.

Barátnőm, aki imádja a „Hogy is volt?” blogot, és annak érdekes téma felvetéseit, minden reggel megkérdezi tőlem: „Na, megírtad már a magadét???” Nem! – válaszoltam neki minden alkalommal tömören.

Hogy ne maradjunk főzős műsor nélkül, újra elindult a „Konyhafőnök” a televízió RTL csatornáján. A versenyző jelöltek tegnap este párosával álltak a Séfek elé, hogy a konyhapulton letakart kosár tartalmából  húsz perc alatt valami ”kötényt érő” meggyőző fogást remekeljenek. Már csak 10 perc, már csak öt, majd megkezdődik a visszaszámlálás, …5, 4, 3, 2, 1! Kezeket fel, lépjetek hátra a pulttól! Hát így érzem most én is magam.

Megkaptam a kérdést: „Éva, írsz bejegyzést ehhez a témához?” Hát hogyne írnék!!! Majd öt hete nincs nap, hogy ne fogalmaztam volna már meg oda-vissza ezer oldalról megközelítve és ezerszer elvetve a gondolataimat. Csakhogy én is egy vagyok azok közül, akik egész életükben kényszeresen meg akartak felelni a „mindennek, és Mindenkinek”, közben sokszor „mindent és Mindenkit” a pokolba kívánva. És ezt lehetőleg még mosolyogva is. Van-e olyan ember, aki akárcsak egyszer ne járt volna hasonló cipőben???

Szívem mélyén egész életemben azt vártam, mikor jön el az a pillanat, amikor már senki nem parancsol nekem, és azt csinálhatok, amit csak akarok, oda megyek ahová akarok, és addig maradok, ameddig kedvem tartja. De tudjuk mindnyájan, hogy ilyen nincs, és talán soha nem is lesz – ritka alkalmaktól eltekintve.

A „Hogy is volt?” blog azon ritka kivételek egyike, ahol nem KELL, csupán SZABAD és LEHET írni a megadott témáról. És én szeretnék is mindig állást foglalni, legfeljebb azért kések, mert nagyon is túlbonyolítom az adott témakört.

És akkor kezdem a csapongást, mi minden suhant át a gondolataimban az elmúlt majd öt hétben.

Mi lenne a világgal, ha mindenki úgy gondolkozna, mint én? Ha mindenki azt csinálná, amihez épp kedve van, és csak akkor, amikor neki tetszik? Káosz lenne az élet, minden a feje tetejére állna, nem működne semmi sem. Igen, az élet csak úgy működik, ha vannak megfelelő keretek, korlátok, szabályok. Épp elég, ha ezt rajtunk kívül álló erők, mint pl. a tegnapi időjárás váratlan pár centis hóesése felborítja. Órákat késnek a menetrendszerű járatok a MÁV-nál, a városokban a megszokottnál is nagyobbak a dugók, így nem csoda, ha minden megcsúszik, a munka- és iskolakezdés, meg a többi ezer dolog, ami megcsúszhat, ha csak egy pár szem por kerül a gépezetbe.

Volt egy „szabadúszó” kedves ismerősöm, aki az iskolás gyermekeit „anno” rendszeresen negyed kilenc után vitte be az iskolába, és még ő volt felháborodva a tanító néni helytelenítő megjegyzései miatt. Nem folytatom hová vezetett a szülői példaadása. Nem állítom, hogy nem irigyeltem lelkem mélyén azért, hogy neki soha nem kellett öt órakor kelnie, mint nekem, amikor két műszakba jártam dolgozni, s hogy élt mint Marci hevesen, mert egy szem gyerek lévén az édesanyja mindig befoltozta a lyukakat a kicsit meg-megcsúszott „bevétel-kiadás pénztárkönyvén”. A vicc csak az, hogy az általam igen nagyra becsült Csányi Vilmos etológus egy pár évvel ezelőtti beszélgetésben határozottan azt állította, hogy egyáltalán nincs szükség arra, hogy a társadalmakban mindenki szorgalmasan dolgozzon. Igenis, a dolgozók rétege vígan el tudja tartani azon rétegeket is, akik akár fizikailag, akár mentálisan alkalmatlanok arra, hogy napi rendszerességgel dolgozzanak aktív éveik végéig, amíg el nem érik a nyugdíjas korhatárt. Ilyenkor szoktam azt gondolni, hogy én már tényleg nem értek semmit, és jobb, ha nem nyilvánítok véleményt, élje mindenki úgy az életét, ahogy tudja, vagy ahogy éppen sikerült neki.

Én viszont kimondatlanul is azt a példát láttam és kaptam a szüleimtől, hogy meg kell felelni annak az elvárásnak, hogy mindig időre, pontosan beérjünk az iskolába, majd a munkahelyre, mindig dolgoznunk kell, ha nem szeretnénk továbbtanulni, és ha majd véletlenül valahol felmondtak nekünk bármi okból kifolyólag, minél hamarabb kell találni egy újabb munkahelyet, mert munka nélkül nincs élet. Be is álltam szépen ebbe az ívbe, fel nem mertem volna mondani addig az aktuális munkahelyeimen, amíg nem láttam biztonsággal, hogy holnaptól máshol folytathatom a munkát. Pedig istenbizony olyan sokszor gondoltam arra, de jó lenne jó sokáig semmit sem csinálni.

Manapság viszont egyre többször megtartom a barátnőmtől tanult „Szentheverde” napot, amikor szinte tényleg nem csinálok semmit azon kívül, hogy megetetgetem magam az előző napokon főzött akármivel, vagy összeütök magamnak egy Stahl Judit-féle pikkpakk reggelit, ebédet, vacsorát.

S közben azon gondolkodom jó hosszan, mikor fog elmúlni belőlem végleg a semmittevéstől kialakuló mély lelkiismeretfurdalásom. És persze folyamatosan jár azon az agyam, hogy kinek és minek akarok még mindig megfelelni?

És most izgalommal várom Ági Séf tömör válaszát: „kapok-e kötényt a továbbjutáshoz”, vagy tegyem le a pultra, és hagyjam el a „konyhát”?

Ja, s ha eddig még nem vontátok volna le rólam a sommás következtetést, elmondom önként és dalolva: én egy hallatlanul lusta nő vagyok, akinek nem volt más választása, mint hogy szorgalmasan dolgozzon, és tegye a dolgát. Valami vagy Valaki erre predesztinálta. Miért is???

Megfelelés, de minek?...

    Bár érdekesnek találtam a témát, jó ideje csak nézegetem, nem tudom, melyik végén fogjam meg. Mert egyszerű igennel vagy nemmel nem is tudnám megközelíteni. Ági, jól feladtad a leckét!

   A "blogvember" kihívásban nem veszek részt, mert amúgy is sok írnivalóm gyülemlett össze, annak is nehezen tudok eleget tenni az év végi születésnapok, a közeledő ünnepi előkészületek mellett (hogy személyes lassulásomat ne is említsem!)... Viszont szeretnék MEGFELELNI a közös blog felhívásainak, mert szeretném, ha minél tovább élne! Ha minél többen részt vennének aktívan is a fennmaradásában.

   Ha visszamegyek gondolatban a gyerekkoromba  -  ahol annyi minden eldőlt  -  a szülői, nagyszülői nevelés fáradhatatlanul azon munkálkodott, hogy kialakuljon bennünk, gyerekekben az ún. megfelelési kényszer a "jó legyél!", azaz nálunk a "jók legyetek! " intelem felhívására. Hogy mit is értettek a "jó" alatt, nem emlékszem, hogy konkrétan egyszer is megmagyarázták volna, nem is igen volt rá szükség. Öcsémmel korban közel álltunk egymáshoz (21 hónap), különösebb fegyelmezésre nem adtunk okot, időnként néha egyedül is hagyhattak bennünket szükség esetén.

   Ha belegondolok, hogy miért is lehettem sokáig olyan "engedelmes"? Talán azért is, mert olyan kellemes érzés volt a szülői szeretet, elégedettség gyakori és konkrét megnyilvánulása : a mosoly, a jókedv, az ölelés, a kedves szavak mind ebbe az irányba hívogattak s olyan meleg hangulatot teremtettek, amiben mindennél jobb érzés volt elmerülni... 

   Természetesen a házi és kerti elfoglaltságokban már elég korán, lehetőségeinkhez képest részt kellett vennünk. De ennek is olyan beavatás féle rituáléja volt, amelyhez a bizalom is hozzájárult : ügyes vagy, te is meg tudod csinálni. Sőt, emlékszem, ezermester apám még méretre kis kapát is fabrikált nekem! Beavatott mindenbe, amit csinált (kosárkötés, un. necc hálókötés, gyümölcsfa oltás, szőlőkötözés, szénagyűjtés, krumpliültetés stb, stb...) Én pedig személyes kihívásként igyekeztem legjobban megfelelni a bizalomnak. Ugyanígy tanultam meg kötni, hímezni, takarítani anyámtól, míg nagyanyám inkább a konyhai tudományokba próbált beavatni, már kevesebb sikerrel.

   Az iskolában is ezt szerettem, a beavatást annyi féle rejtelembe, amelyek nyitogatása egy másik dimenziót tárt fel előttem : a könyvek kimeríthetetlen birodalmát! Jó tanuló voltam, különösebb kényszer nélkül, nem volt nehéz megfelelni a követelményeknek, mert érdekes, izgalmas kihívások voltak.

   Az egyetemen jöttek olyan tanárok, tantárgyak is, melyeket kényszermunka gyanánt végeztem. Ilyen volt a pedagógia, melyet utáltam főleg tanára miatt, aki nyilvánvalóan csak politikai káder mivoltában volt jelen, a párttörténet, mely teljesen hidegen hagyott, és még 1-2 tárgy, ahol csak a minimumnak kívántam megfelelni, hogy ne kelljen évet ismételni, amivel szüleimet nem akartam terhelni, sem szégyenben maradni előttük.  

   Aztán jött a felnőttkor, az újabb és újabb területekkel, más-más próbát kellett kiállni. Úgy emlékszem, nemigen lázadoztam, többnyire megpróbáltam eleget tenni a sokszor nem is magam választotta kihívásnak. 

   Most meg már, a vége felé, főleg maga az élet adja fel a tétet : felvenni a kesztyűt a halállal, a gyásszal szemben, kiállni a betegség(ek) próbáját, megragadni az egyre szűkülő élettérben a szépet és jót, mely még élni segít. Legalábbis megpróbálni annak a példának megfelelni, melynek emberi méltóság a neve.

   

Megfelelt

Annak idején, a főiskolán nagy megnyugvást jelentett, hogy a vizsgát nem igénylő gyakorlati tárgyaknál (pl. laborgyakorlat) félévkor az indexben ott díszelgett a szó: megfelelt. Így, mindig kisbetűvel. Egy gonddal máris kevesebb!

Az egyetemen aztán már az is előfordult, - ha nem is sűrűn - hogy az érdemjegy szöveges minősítésénél csúfoskodott ugyanez a szó. Nagy lelkiválságot azért nem okozott.

Nem emlékszem, hogy ezeket a helyzeteket megelőzően ez a fogalom játszott volna nálam. A megfelelés számomra alapértelmezett volt. Nem kellett olyasmikben részt vennem, ami ellenemre lett volna, akkor pedig miért is ne akartam volna megfelelni? Méghozzá jól megfelelni, mert akkor már csináljuk egészen...

Persze, voltak dolgok, amikre családilag azt mondtuk, hogy nem, de azok meg nem olyan dacoskodások voltak, inkább a belső szabadság védelme.

Ráadásul, én gyerekkoromtól mind a mai napig szerettem-vágytam közösségekben részt venni, tartozni valahova. A közösségeknek pedig mindig megvoltak a maguk szabályai, szokásai, amiket be kellett tartani. Mi ez, ha nem megfelelés? És micsoda öröm volt a helyemen érezni magamat!

Itthon? Az azért kicsit nehezebb volt, de megkérdőjelezhetetlen. Fiam, a te érdeked... Hát, igen... Ma már könnyebb megérteni.

megfelelni? nem- igen!

nem lehet megfelelni   (2020 febr 7.)

nem lehet mindig mindenkinek megfelelni

ezt  a pszichológusom mondta, arra, hogy sajnálkoztam, hogy nem tudok mindig menni, amikor az unokám hiv, (és mindig hiv) pedig annyira mennék

meglepett, de meg is nyugtatott

elmúlt kicsit a lelkifurdalásom

vannak hátráltatló tényezőim és vannak kötelességeim, figyelembeveendők magammal szemben is, azt hiszem

ezzel hosszú távon még unokám javára is lehetek, jobban...

igen, nem lehet megfelelni - bármennyire is imádom- még neki se, mindig,....

meg kéne tanulnom, hogy én vagyok az első?

de ezt még leirni is rossz

....

megfelelni? (2023.julius 9)

 Már senki másnak nem akarok megfelelni, csak magamnak és a Jóistennek!

(persze ez épp elég....)

****

MOST:

egyébként idén felmentem unokám 12 . szülinapjára (bár ő mindig igy modja mikor jössz már LE? :)

mindenáron, ha törk, ha szakad akartam jelen lenni, ha úgy tetszik "megfelelni" a kérésének, mit pedig már olyan óvatosa tesz fel, nehogy megbántson vele, vagy erőszakosnak, befolyosolónak tűnjön

és rájöttem, hogy igenis jó dolog "megfeleni", és ha másnak megfelelünk, egyúttal magunknak is, mert a két dolog egybeesik

és nem élhetünk csak úgy bele a vakviágba, valami kell hogy összetarsa, összetrtson bennünket

nahát. (tézis - antitézis, szintézis!)

(de azért csak módjval :)