2019. szeptember 13., péntek

Fényképezésről, képekről, technikáról - és emlékekről...

    Éppen rászántam a következő órát, hogy elindítsam a bejegyzések sorát, melyeknek szerzői, köztük magam is, mintha az ajtóban tiporogva várnánk mindig, hogy valaki elsőnek megnyissa a rést. S akkor megláttam, hogy Mick megelőzött : valahol biztos voltam benne, hogy szenvedélyes fotósunk fut be elsőnek!
    Voltaképpen "csalok" egy kicsit: bevezetőnek idemásolom 2013. márciusi bejegyzésemet, mely korai fotós élményeimet foglalja össze.  

  Ez a fénykép már a múlt, akkor is, ha két szereplője még él... (ma már csak egy... úgy-ahogy.) 
Az ötvenes évek elején készült. Lehettem vagy hétéves? Öcsém húsz hónappal fiatalabb, mégis majdnem nagyobb nálam. Iduska néném állt még be a képbe, éppen látogatóban a Dunántúl másik végéről, a Vas és Veszprém megye határán megbújó kis faluból, mely anya kiapadhatatlan nosztalgiája nyomán mesebeli vakációink színhelyévé lett. Anya lehetett huszonöt-huszonhat éves, Iduska néném hárommal több.
   Nem volt még akkor fényképezőgépünk  -  az elsőt évekkel később Moszkvában vettem, kicsit megilletődve e kincs birtoklásától  -  ezért időnként elmentünk Etelka néni műhelyébe, ahol mindenütt rejtélyes filmtekercsek kígyóztak, s nem kevésbé titokzatos félhomály uralkodott a kulisszák mögött... Az előtérben néhány "kellék" a művészi beállításokhoz: kisasztal, régi karosszék, virágcsokor, még egy idegen paprikajancsit is magamhoz kellett ölelnem!... Két reflektor világított élesen a szemünkbe, amitől általában mindenki hunyorgott egy kicsit a képeken. Miután Etelka néni megelégedett a beállítással, mozdulatlanná dermedve kellett kivárnunk, míg előbújik a fekete kendő alól, miközben hiába lestük a megígért kismadarat... Ehelyett a még élesebb vaku csapódott a szemünkbe!
   Amikor nagyobb lettem, már én mehettem el a képekért, melyeket mindig izgatottan vártam. Etelka néni többnyire lázasan keresgélt a nagy halom klisé között: sohasem értettem meg, hogy tudta kiismerni magát a nagy káoszban... Többnyire képtelen volt a határidőt betartani, s így várakozás közben megcsodálhattam a képeken végzett utolsó símításokat: azt a bizonyos retusálást, melyet hajszálvékony kis ecsettel hajtott végre, titokzatos kis üvegcsékbe mártva, sőt, időnként meg is nyalintva a végét... Most is előttem van a sötét műhely, mélyen a képek fölé hajló fej, melyet csak a kis asztali lámpa világít meg...

   Amikor 1976-ban Berlinbe kerültünk Gilbert-rel, a három nyugat-berlini megszállási zóna angol és különösen amerikai boltjaiban nagy volt a választék a jobbnál jobb technikai felszerelésekben, ráadásul az áfa visszatérítése mellett... Nekünk, a francia hadsereg szárnyai alatt, volt megfelelő igazolványunk ehhez a kedvezményhez (az algériai 2 év után valóságos "terülj asztalkam" elé ültettek bennünket!). Itt szerelte fel magát G. fényképezőgéppel, különböző lencsékkel, hozzávaló vállon hordható  -  kemény  -  táskával, amibe minden belefért ugyan, de rettentő nehéz volt cipelni utazásaink alatt. Én inkább egy super8-as filmfelvevő felé fordultam, miután 1977-ben fiunk is megszületett. Miközben G. fényképezett, én filmeztem. Mi lesz ezzel a sok "romlandó" de számunkra nagyon fontos dokumentummal?...
   Aztán jött a digitális minden... Először még volt ilyen fényképezőgépem, de lassan a telefon mindent kiszorított. Mai világunkban, igaz, több hely lett az anyagtalan képek, emlékek tárolására, mint papír-korukban, felszabadul az albumok helye a polcon. Kicsit az az érzésem azonban, hogy lejárt a kézről kézre adott képek felett összedugott fejjel merengő, nevető, közös élményekben együtt elmerülő idők kora...  

6 megjegyzés:

mick írta...

A digitalizálás miatti helyzet eléggé különös. Elég végignézni egy tömegközlekedési eszközön, valakik telefonálnak, valakik játszanak, valakik pedig olvasnak, kütyüjüket bűvölik. A csúcs azonban, amikor a szerelmesek egymás mellett üldögélve saját mobiljukat nyomkodják.
Az is érdekes, amikor valaki tabletjét magasra emelve készít fényképet.
Az elkészült fotókat aztán csakugyan nehéz együtt nézegetni.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Néha az az érzésem tàmad, hogy sokaknak ez a digitàlis valosag igazibb, mint a realitàs...

mick írta...

Előnyben részesítik sokan. Talán, mert ritkán beszél vissza.

klaribodo írta...

A régi albumoknak is megvan a maga varázsuk. Az utazásainkról van néhány sorozat papírképen, kisérőszöveget is gyártottunk mindegyikhez a friss élmény rügzítésére, így valóságos képregényt tudunk előadni Mongóliáról, Korfuról, Bolognáról, egy kocsival teljesített várnai utazás három hetéről és más, itthoni túrákról. Japán géppel dolgozott a férjem, elég jól működött ő is meg a fényképezőgép is.

Rozsa T. (alias flora) írta...

Rengeteg albumunk van, Klári, a sok utazgatás alatt összejött fotók, diapozitívek! Digitalizálni kellene őket...
Pl. blogon is lehetne publikálni belőlük, nem? Mongólia pl. még most is egzotikus kaland.
Nézni pedig mindig jobb együtt, mint egyedül...

klaribodo írta...

Te jó ég! Most látom, hogy elfelejtettem fogalmazni. Ez itt a vég...