Az utolsó hét pontosan olyan volt, mintha néhány nap alatt az egész év megismétlődött volna. Miközben az ünnepekre készültünk, ezer mindenféle
egyebet kellett elintézni. Időpontok és helyszínek
egyeztetése innen a faluból nem olyan egyszerű, sose is volt, de betegen,
öregen, mozgáskorlátozottan, idegbajosan rosszabbra számítottunk az eddigi
évvégéknél is.
A nehézségekhez hozzájárult, hogy az év közben többször
javított vécétartály ünnep előtt két nappal romlott el végleg, új tartályt és
szerelőt találni mit mondjak, nem volt könnyű. Eljöttek, megcsinálta, majd
ünnepi nap reggelén eltört az ülőke. Szerszámok, hozzávaló kiegészítők az
alagsori műhelyben vannak, onnan gyengélkedőre fogott uram le-föl mászkálva,
szemüvegét hol itt hol ott letéve és elfelejtve, hol is maradt, végül ügyesen
helyrehozta. Ittunk rá portugál vörösbort, amit az unokánk hozott még ősszel,
amikor a nemzetközi maratonon vett részt és a középmezőnyben végzett. Ez külön
történet lenne, de most az év utolsó heténél maradok.
Végül minden jól
sikerült, igaz, elvesztettem a tortareceptet, helyette lett másik torta. Kaptam
halakat, valahogy kevesebb aggódással és szorongással készültem a feladatra,
mint más években. Mivel utálom a halat és mint legyőzendő ellenfélre tekintek
rá, ahelyett, hogy elképzeljem, milyen jóízű étek lesz belőle az egész család
örömére, mindig attól tartok, ehetetlen
lesz az ünnepi ebéd. De jó lett, és időre el is készültem vele. Az ajándékozás
a nappaliban történt. Szuper volt, rengeteget nevettünk, nem is tudom, min.
A két ünnep között lebonyolítottunk egy év eleje óta
esedékes látogatást. A meghívottak örömmel jöttek, kaptam gyönyörű azáleát,
ettünk-ittunk, persze új sütiket meg egyebeket készítettem, megint rengeteget
nevettünk, nem is tudom, min. Talán, azon, hogy végre vége ennek a gyötrelmes
évnek, és még mindig élünk.
Szilveszterre ismét sütöttem kicsit, megfőztem újévre a
lencsét, amely borzalmasan rossz lett. Igaz, a szilveszter is kínos volt. Félve a
durrogtatástól, behívtam a macskát, egyfolytában nyugtattam szegényt, menekült
volna ész nélkül, sőt, mivel egy hangos lövöldözős krimit néztünk, sokszor nem
tudtuk eldönteni, odakinn lőnek-e, vagy a tévéből jön a hang. Ez leginkább a
macskát viselte meg, ugrásra készen meredt a képernyőre, majd a hangszórók
mellé óvakodott, nem tudta felfogni, mi történik éppen.
Év közben februártól október végéig időnként meg kellett
jelennünk a jognak asztalánál. Egy
kriminális örökösödési ügylet résztvevői lettünk. Röviden: jogszerűségre
hivatkozva elhalt testvérem lányait kisemmizték az anyai ágon nekik járó örökségből. Az évértékelő
összegzés ettől lett meglepő, örömet viszont az ellenérdekelt örökösöknek
hozott.
Hol tartunk? A jogi procedúra miatt fontos műtétet kellett
elhalasztani, az egy hónap időveszteség nem várt egészségkárosodással járt.
Újabb műtét van kilátásba helyezve.
Megnyugtató viszont, hogy társadalmi szinten védve vagyunk,
megállítják a népvándorlást meg még valakit vagy valakiket, egyébként is
megállapítást nyert az előttünk álló 2018-ra nézve, hogy rizikó nélkül nincs
kockázat.
4 megjegyzés:
Kedves Klári!
Nagyon örülök a harmadikként elolvasott évösszegződnek. A január 3-ai kommenteknél írtam róla egy kicsit bővebben.
Ki hitte volna, Éva, hogy vénségemre még inspirálni tudok valakit.:)))
Mozgalmas évetek volt, bár a mozgalmasságát többnyire kellemetlen fordulatok okozták.
A jó oldala a családi összejövetelekből adódik.
Külön figyelemmel olvastam az utolsó mondatodat.
Rózsa, ha nem lenne nagyon alpári, azt mondanám, hogy... Illetve nem mondom, hiszen alpári.
Megjegyzés küldése