2017 mérlege

   Ma még ünnep van. Enyhe émelygés kíséri a sok dínom-dánom emlékét: hiába kérem,  hogy ne kapjak már csokoládét, lehetetlen kivédeni a szeretet e megnyilvánulásait, esetleg a fantázia hiányát az ajándékozás hepehupás területén... Pont azért, mert szeretem a csokoladét.

    Milyen volt az elmúlt év? Gyorsan meg akarom írni a "mérleget", míg el nem kezdem újévi lapjaim gyártását és megírását. Egyetlen rajzot se készítettem az elmúlt évben. Sőt, azon gondolkodom, hogy kilépek a csoportból. Betegségem jó ürügyet kínál a lépéshez, mely érik már bennem egy ideje. Vannak ilyen fordulók az ember életében: én lassan érő vagyok...

   Ha visszagondolok a 2017-es évre (és visszaolvasom kézzel írott naplóim erre vonatkozó 136 oldalát), mi is maradt fenn belőle általános impresszióként? "Fáradt vagyok." "Kint hideg, északi szél fúj, a nap eltűnik a felhők homályában." Szedem a napi kis hormon-tablettákat és rendszeresen a kórházba járok mindenféle ellenőrző vizsgálatra, néha egészen rádioaktív leszek (ötször) és olyankor pár óráig nem szabad gyerekek közelébe mennem... Kétszer mintát vesznek egy gerinc-csigolyámból, melyet áttétellel gyanúsítanak (nem éppen leányálom...), de nem találnak bizonyítékot. 

a kórházban

   Átvészelek egy kazáncserét, mely 2 hétig fűtés és meleg víz nélkül hagy február kellős közepén... A tavasz március táján kacsint ránk először, bár igen rövid pillanatokra és csak áprilisban válik megbízhatóbbá. A tavaszi hónapok az elnökválasztás körüli izgalmakkal telnek, s május elején valami megújulás-félét érzünk a politikában is. Néhány kirándulással, múzeum-látogatással próbálom napjaim egyhangúságát felpezsdíteni.

   Májusban orvosom rebesgetni kezdi a műtét perspektíváját. Nem meglepetés: már első találkozásunkkor (2016. szept.) sem hagyott efelől semmi illúziót, de én mindig igyekeztem messzebbre tolni a határt. Végül abban állapodunk meg, hogy legyen október vége, kerek szülésnapomat érhessem meg "egészben". 

   Augusztusban a Mindszenten töltött szűk 2 hétben fürdök a család melegében. Igen jót tesz, erőt ad az eljövendő nehéz időkre. Különösen október vége és az egész november volt kimerítő, fizikai és pszichikai tekintetben egyaránt. Szerencsére sok barátom a tenyerén hordozott, a család, a gyerekek  -  még ha többnyire messziről is, de állandoan velem voltak. 

Most még a sugárkezelés 30 szeánszát kell kiböjtölnöm január közepéig  -  a felénél tartok. Aztán, gondolom, jönnek a rendszeres kontrollok (legjobb esetben). Biztos vagyok benne, hogy életem egyik próbára tevő szakaszát élem. Mi vár még rám? Mennyi maradt a szamárbőrből? Jobb nem tudni. Semmiképp sem szeretném előre megtudni.

   Végül is szerencsésnek érzem magam. Jó lenne, ha őrangyalom, akinek önkéntes, szolgálatkész és eredményes beavatkozását olyan sokszor igénybe vettem az utóbbi időben, továbbra is figyelemmel kísérne és a fejem felett világító szerencse-csillagom se hagyna el!...